Századok – 1985
Történeti irodalom - Kiss Attila: Baranya megye X–XI. századi sírleletei. Magyarország honfoglalás és kora Árpád-kori temetőinek leletanyaga (Ism.: Fodor István) I/244
TÖRTÉNETI IRODALOM 245 s többnyire a mai kívánalmaktól messze elmaradó színvonalon közölteket alighanem indokolt lett volna újraközölni, a főbb leleltípusok megemlítését pedig minden esetben fontosnak vélem. így ugyanis a településtörténet iránt érdeklődő nem régész olvasót igen nehézkes feladat elé állította a kötet, akinek nehezen fellelhető, jobbára régi vidéki kiadványokban kell hosszasan búvárkodnia még a legfontosabb adatok után is. A szerző lelkiismeretes utánjárással, helyszíni szemlével tisztázta minden egyes temető pontos helyét, s jól áttekinthető térképen rögzítette azt. Ily módon nem egy esetben igazított helyre a régebbi szakirodalomban hibásan szereplő adatot. Sajnálatos azonban, hogy Pécs—Somogy temetőjénél ahol a szerző a korábbi félreértést tisztázta — nem említi, hogy a lelőhely a korábbi szakirodalomban Dombay János nyomán Pécs-Vasas ncven vált ismertté. A korábban közöletlen temetők térképe — ahol készült — természetesen szintén közlésre kerül. Örömmel láthatjuk a kétellendi temető — az ásató Dombay János által készített és Kiss Attila által helyesbített — térképét is. Ugyanezek elemző térképét is kézhez kapja az olvasó. Viszont nem találunk egyetlen sírrajzot vagy sírfotót sem. Csak arra gondolhatunk, hogy ilyeneket Dombay nem is készített. Annál meglepőbb, hogy a szerző az általa 1964-ben feltárt beremendi temetőről sem közöl egyetlen sírrajzot vagy fotót sem. Mindegyik ennyire érdektelen lett volna? Néhány mellékletes sír rajzát még ebben az esetben is közölni kellett volna. (Ráadásul e 60 siros temetőről értékelést sem ad.) A kötet zömét az 1130 siros, a szerző által 1963—1967-ben teljesen feltárt majsi temető közlése teszi ki, amely eddig a legnagyobb 10—11. századi ismert nyugvóhely hazánkban. A szerző-ásató jelentőségéhez méltóan, mindenre kiterjedő figyelemmel elemzi. A leleteket 106 fényképes táblán közli, a tárgytípusokat külön rajzban is. Fényképen 32 sírt mutat be, rajzban 36 teljes vázat és 8 részletet. Ez kevésnek tűnik még akkor is, ha a temetkezési szokás meglehetősen egységes. (Meglepő például, hogy egyetlen padkás vagy padmalyos sír sem került elő.) Ennek ellenére még az ilyen anyagközlő kötetben is bővebb jellemzést érdemeltek volna e fontos temető ritusbeli jellegzetességei. (Meg kell ezzel kapcsolatban említenem, hogy a szerző az adattári ásatási dokumentációja tanúsága szerint — a sírrajzokkal az ásatásokon is eléggé szűkmarkúan bánt. Az 59 beremendi sír esetében például csak 16-ról készült sírrajz. A majsi temető feltárásakor néhány ásatási idényben lényegében minden többé-kevésbé épségben megmaradt sírt lerajzoltak, de például 1966-ban, a 106 sírból csak 23-at. Pedig ma már a temetőfeltárásokon a sírrajzok készítése az elemi dokumentációs kötelezettségek közé tartozik.) A leletanyagot a szerző aprólékosan elemzi, összegyűjtve melléjük a legfontosabb hazai és külföldi analógiákat. A 201—207. oldalon külön alfejezetben közölt „Adattár" mégis megtévesztő, mert a cím után az olvasó azt remélheti, hogy itt a majsi tárgytípusok párhuzamainak a teljesség igényével készült felsorolását találja. Ez azonban nincs így, s erre itt nincs is szükség, bőven elegendő a leginkább orientáló párhuzamok felsorakoztatása. (Két dolgot mégis szóvá teszek. A lant alakú csatok tárgyalásánál nem találunk hivatkozást az egyetlen lényeges hazai dolgozatra, Németh Péter Arch. Ért.-beli 1973-as cikkére. A szovjetföldi párhuzamok esetében pedig igen sok a hibásan átírt helynév. így Verhnyjç Saltov — helyesen: Verhnyeje Szaltovo, vagy Verhnyij Szaltov; Kopjond — Kopjoni; Boise Tarhan — Bolsije Tarhani; Strelitamak Szterlitamak: Saltov Majaki kultúra — szaltovói vagy szaltovó—majaki műveltség. Általánosságban úgy vélem, helyesebb lett volna e helyneveket a szövegben magyar átírásban közölni, tehát pl. Moszkva és nem Moskva.) Igen gondosan és körültekintően, 13 elemző temetőtérképen illusztrálva elemzi Kiss Attila a temető telepítésének menetét és a sírok korát. A keltezést a sírokban lelt pénzekre alapozza. A keltező értékkel itt nem rendelkező római pénzeket nem számítva, Szent István dénárjai a legkorábbiak, s egy Szent Lászlóérem jelzi a temető végső fázisát. A temető felhagyását ennek alapján a szerző a 11—12. század fordulójára keltezi. A legkorábbi sírok korát — pénzek hiányában — az S végű hajkarikák általánosan elfogadott keltezésére építve a 960—970-es évekre teszi. Adatokkal jól megtámogatott véleménye szerint „... a temető betelepítésekor a temetőmagból kiindulva a majsi közösség halottait a központi magból a temető széle felé körkörösen kifele haladva temette el, s a temetkezés ekkor a domborzati viszonyokat, vagyis a domb alakját erősen figyelembe vette" (176. 1.)., továbbá „... a halottakat általában mindig új érmékkel temették el, vagyis a sírokban talált érmek verésük, ill. forgalomba kerülésük sorrendjének megfelelően kerültek eltemetésre." (190. 1.)
