Századok – 1985

Figyelő - Fügedi Erik: Tarnai Andor könyvének margójára I/232

FIGYELŐ 235 felmérhetetlen, ha hibásan mondják el őket (pl. a misében az átváltozásét), nem érhetik el eredeti céljukat; ezért az Egyház nemcsak szó-, hanem betűszerinti hűséggel követelte meg őket. Az a tény, hogy ezek a szövegek latinnyelvűek voltak, elősegítette megtanulásukat és hibátlan elmondásukat, a klerikusoknál így az Egyháznak nem lehettek nehézségei. A nehézségek akkor merültek fel, amikor olyan kevésbé, de még mindig kötött szövegekről (pl. imákról) volt szó, amelyeket a hívők is elmondtak. Ha ezeket a szövegeket elhibázták, akkor annak nem volt súlyos következménye, az Angyali üdvözlet ima maradt akkor is, ha eltévesztették, azaz a szövegén némiképp változtattak. Ezeket a szövegeket természetesen nem követelhették meg betű szerinti pontossággal, sőt lefordították őket vulgáris nyelvre, hogy a hívők is részesülhessenek az áldásban, és részt vehessenek a szertartásokon. Ahogyan Goody megállapította, az „orális társadalomban az egyén teljesítményét, lett légyen az ballada vagy vallásos szöveg, anonim módon fogadják be (vagy vetik el)" (Goody, i. m. 27.), következésképpen a szerzeménynek nincs hiteles szövege, mert az idők folyamán az eredeti folytonos változásnak (kihagyásnak és bővítésnek) van alávetve, s a folyamat során „nagy, valójában végtelen számú variáns keletkezik" (uo.). Az orális kommunikációhoz szokott társadalom és az Egyház között tehát kibékíthetetlen ellentét állt fenn. Ha elfogadom Goody megállapításait, eleve fel kell tennem, hogy a kötött és nyílt szöveg között különbség található. Valóban, Tarnaiban „elég sok azonos fordítás többszörösen megmaradt szövegének összevetése után az a benyomás alakul ki, hogy a magyar írásművek általában sem öröklődtek tovább szó szerinti hűséggel" (231. 1.). Ezzel szemben már „hangokig menő összehasonlítás kell annak megállapításához, hogy a 15. századi magyar Miatyánk a nyelvjárási eltérésektől eltekintve sem volt teljesen azonos szövegű, nem túlságosan kiterjedt szakirodalmi és nyelvtörténeti ismeret is elegendő viszont valamennyi ránk maradt szöveg régiességének észrevételéhez" (239. 1.). A két adat látszólagos ellentmondása mögött a kötött és nyitott szövegekre vonatkozó egyházi és a hagyományra vonatkozó orális normák húzódnak meg. Hajlamos vagyok a következő három tétel felállítására: (I) a (latin nyelvű Pater nosier változatlan maradt, egy jottányit sem vettek el belőle, egy jottányit sem tettek hozzá; (II) a (magyar nyelvű) Miatyánk egyrészt a nyelvfejlődéssel együtt változott kis mértékben, másrészt az orális kulturális norma miatt is; (III) mennél közelebb állt az alapul szolgáló latin szöveg az Egyház mereven fenntartandó kötött rendszeréhez, annál kevésbé változhatott, ennek következtében annál archaikusabb maradt (pl. a szinte minden szertartásban szereplő Miatyánk), mennél nyitottabb volt a szöveg, annál nagyobb mértékben változott, amit úgy is kifejezhetek, hogy annál jobban alá volt vetve az életben ténylegesen érvényesülő szóbeliségnek. Mindeddig szakrális szövegekről volt szó, a történész azonban elég jól ismer egy másfajta kötött és írott szöveggel, sőt latin írott szöveggel szorosan összefüggő magyar nyelvű recitációt, az eskütételt. Miután az eskü elsősorban a peres eljárásban játszott nagy szerepet, Hajnik Imrének köszönhetjük formai és tartalmi fejlődésének ismeretét (Hajnik /.. A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyes-házi királyok alatt. Bp. 1899. 337—338.1.). Egy megjegyzést Hajniktól függetlenül kell előrebocsáta-