Századok – 1985
Közlemények - Balázs Sándor: Jászi Oszkár és a „Revista Vremii” V/VI 1195
JÁSZI OSZKÁR ÉS A „REVISTA VREMII" 1231 tartalmazott, francia mintára az „állampolgár" kifejezést, nemzetiségi különbség nélkül, úgy használta, mint a jogokat egyedül birtokló személyek megjelölésére vonatkozó fogalmat. A „kollektív személyiséginek Maniu elismerte politikai kategóriája, amely révén — saját szavaival — a kisebbségek „tökéletesíthetik nemzeti sajátosságaikat" fiktív és nem hatékony fogalommá vált, a kisebbségi kérdés pedig egyszerű humanitárius ügy lett: mindenféle sajátos minőségi determináltságától megfosztott, egyetlen minőséggel, az állam polgárának kvalitásával rendelkező emberhez való viszonyulássá alacsonyodott. Ezen a ponton aligha állíthatjuk, hogy az a bizonyos tisztelettel említett Maniu-féle „történelmi logika" fedte volna a valóságot és Jászi „logikáját". Maniunak szavakban meghirdetett álláspontjától függetlenül maga az akkori tényállás kedvezőtlenül hatott ki a másik síkra, az új elvekre építkező államközi viszonyokról szőtt álmokra. A román politikus abban a bizonyos 1924-ben tartott nevezetes előadásában a „Dunai Európának", a „Dél-Kelet Európai Nemzeti Államoknak" vagy egyenesen „Dél-Kelet Európai Konföderációnak" (felváltva használta ezeket az elnevezéseket) titulált képzeletbeli állami újjászerveződésről is szólt, s a fentebb emlegetett két „logika" ebben a gondolatközegben — ha nem is takarta, de — sok ponton metszette egymást. Maniu nem utasította el egyértelműen azt a maga korában széltében-hosszában keringő nézetet, mely szerint a monarchia valamelyest tényleg gazdasági egységet biztosított ebben az övezetben, s minden heterogenitása ellenére főleg gazdasági kapcsolatteremtő funkciója volt, így szétesésével, ebben a vonatkozásban, űrt hagyott maga után. Az ellen azonban (akárcsak Jászi) határozottan föllépett, hogy ezt a hiátust holmi restaurációval kellene kitölteni. A „Dunai Európának", a szuverén államok összefogásának kellene ezt a feladatot vállalnia. S bár ez elnevezések félreérthetők, hiszen amolyan politikai egybeolvadást is sugallnak, a Maniu alkotta képben csupán az összefogásból adódó erőnövekedést, valamiféle — saját kifejezésével élve — „egységes gazdasági területet" kell látni. Érvelése meggondolkoztató, s nem állíthatjuk, hogy hiányzik belőle akár az egészen messzemutató előrelátásnak néhány darabkája. Szerinte a jövő a nagy társadalmi és gazdasági egységeké, nevezzék ezeket politikai téren államoknak vagy föderatív egyesüléseknek, gazdasági téren pedig szövetkezeteknek vagy társulásoknak. Romániának előbb vagy utóbb be kell lépnie egy ilyen nagy egységbe, és akkor szerepét az fogja meghatározni, miként tudta addig szervezni és vezetni az államot. Ennek általánosító érvénye van: hogy bármely állam nemcsak teljes jogú tagként (ezt egy közös szervezet alapszabályzata biztosíthatja) vehessen részt bizonyos kollektív szervezetben, hanem ugyanakkor a legteljesebb mértékben élni is tudjon jogaival, s ezeket az állam javára a legnagyobb mértékben hasznosítani tudja, ahhoz az szükséges, hogy belső szervezettsége, gazdasági erejének ésszerű felhasználása biztosíthassa számára az összefogásban csak lehetőségként adott előnyöket. Ez kétségtelenül olyan pont, ahol a Maniu és Jászi elképzelés metszi egymást.
