Századok – 1985
Közlemények - Balázs Sándor: Jászi Oszkár és a „Revista Vremii” V/VI 1195
1230 BALÁZS SÁNDOR velük, s csak a hozzájuk való viszonyulás megnyugtató vagy legalább távlatilag bíztató rendezése alapján lehet olyan nemzeti szuverenitást megvalósítani, amely a külkapcsolatokban is fölkarolja a testvériséget, most már a nemzetek között. (Lám, a sokat emlegetett korreláció világos felismerése.) A román politikus ennek kapcsán két elvet fogalmazott meg, ezekkel utólag vitába lehet szállni, árnyalni lehet őket, de felfedezhetjük bennük azt a bizonyos Jászitól is szorgalmazott premisszát, az együttműködésen alapuló külkapcsolatokhoz szükséges demokratizmust. Az első elv: a nemzeti kisebbségek ne veszélyeztessék a nemzeti állam létét, ne akadályozzák a nemzeti eszme megszilárdulását. Jól érthetjük, de ugyanakkor belső feszültséget vagy egyenesen önellentmondást tartalmazó tézisként is felfoghatjuk ezt a követelményt. Jól értelmezhetjük, ha arra gondolunk, hogy a nemzeti kisebbségek ne bontakoztassanak ki az állami egység ellen irányuló akciót, ne legyenek egyes magyarországi revizionista körök szószólói, hanem szorgalmazzák a testvériséget a velük együttélő többségi nemzet demokratikus, sovinizmustól mentes tömegeivel. A horthysta körök revizionista politikáját elítélő Jászi nyilván szintén ezt vallotta. De ugyanebben a Maniu-féle tézisben meglapulhatott egy másik követelmény is: a nacionalista módon fölfogott, tehát lényegében a nemzeti kisebbségek ellen is irányuló, nemzetinek nevezett politikával szembeni passzív magatartás követelése. Maniu második elve: az ember mint egyén iránti tisztelet. A francia nemzetfogalomból kiindulva ebből valamilyen szétfolyó, minden állampolgárnak ( = nemzettagnak) biztosítandó formális szabadságjog demagóg jelszava cseng ki, de rendhagyó módon Maniu most nem elégedett meg ennyivel. Az egyémö\ szólt — de elismerte a kollektív személyiség létezését, s ez, akárhogy vesszük, szerencsés következetlenség volt a csak állampolgárt ismerő hivatalos politikai vonalhoz mérten. Maniu kijelentette: „A faji, nyelvi és vallási kisebbségek mint kollektív személyiségek csak akkor tökéletesíthetik nemzeti sajátosságaikat, ha bizonyos területi, illetve nemzeti jogok lesznek számukra biztosítva."37 Igen szép szavak, a legfájóbb talán az, hogy minden utópikus elképzelés közül éppen ez maradt leginkább illúzió. A kollektív jogok megadása a nemzeti kisebbségnek, az az itt szavakban elismert szükséglet összhangban állt a korabeli kisebbségi politikusok véleményével, akiknek zöme a nemzeti egyenjogúság előfeltételének azt tartotta, hogy az általános, minden állampolgárra mint „személyiségre" kiterjedő jogok birtoklásán túl a nemzetiségek élvezhessék a „kollektív jogi személyiség" minőségükből eredő sajátos jogokat. A kollektív, területi vagy testületi jogok ugyanis anélkül, hogy ez a nemzeti szuverenitást vagy a nacionalizmustól mentes nemzeti eszmét sértette volna, biztosíthatták volna a nemzetiségi művelődés fölkarolását. Visszás volt azonban mindebben az, hogy Maniu post festa fogalmazta meg a „kollektív személyiség" tézisét, akkor, amikor az új román alkotmány (1923-ban) már életbe lépett. Márpedig ez az alapokmány semmiféle kollektív nemzetiségi jogot nem 37 Maniu Gyula a kisebbségekről. Magyar Kisebbség, 1924. jún. 15. 12. sz. 518.
