Századok – 1985
Közlemények - Balázs Sándor: Jászi Oszkár és a „Revista Vremii” V/VI 1195
1216 BALÁZS SÁNDOR elképzeléseire termékenyen hatott. Figyelemre méltó Jászi akkori eszmefuttatásában az, hogy a nemzeti államok létét, egyáltalán a nemzeti jelleget nem kell félteni a nemzetek közötti gazdasági egymáshoz közeledéstől, az egész emberiség békés kooperációja nem hozza magával a történelmileg kifejlett nemzetek pusztulását. Sőt az akkor még nála fel-felbukkanó marxista ihletés alapján a proletariátus nemzetközi érdekeit sem féltette attól, hogy egy magasabb szintű együttműködési rendszerben tovább él a nemzeti jelleg. E gondolat amolyan biztatásféleségnek hatott a húszas években, amikor a magukat nemzetinek nevező államok — köztük Románia — egyes teoretikusai éppen a nemzeti jelleg elvesztésétől való félelmükben tartózkodtak vagy fordultak szembe a nemzetközi kooperáció elmélyültebb formáival. (Az RV egyébként ezt a mentalitást is bírálta.) „A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés" (Bp., 1912.) című monumentális munkájában néhány elemmel gyarapította a nemzeti és a nemzetközi kapcsolatát taglaló elméletét. E mű tárgya nem vág bele közvetlenül az államközi viszonyok megreformálásának témakörébe, de elemzésének végén a következtetések között feltétlenül szerepelniök kellett az ilyen természetűeknek is. S ezek némelyike mondhatott valamit az utódoknak, akik ugyancsak a nemzetek egymáshoz való viszonyulásának megjavításán töprengtek. A legfontosabb s minden megszorítás nélkül aláírható Jászi-következtetés az volt, hogy a nemzeti mozgalmak századokon keresztül csak a felületes szemlélet szerint tűnhetnek kizárólagosan szeparatista tendenciáknak, „a nemzetiségi mozgalom végeredményében az egység, a szervesebb gazdasági és kulturális tömörülés mozgalma".20 Egy dialektikusan egybefonódó ellentétpárt sikerült teoretikusunknak megvilágítania: a nemzeti függetlenség kivívásáért folytatott küzdelem valóban a másoktól való függés felszámolásának, az önállósulásnak, tehát az elhatárolódásnak a tendenciája (ez volna az egyik ellentétes oldal), de ennek következménye, sőt szerinte menet közben feltétele az egymást keresés, a demokratikus gazdasági, kulturális szimbiózis biztosítása, tehát az elszigetelődést kizáró kapcsolatteremtés (ez a másik ellentétes oldal). Jászinál tehát sem a cél, sem pedig a célhoz vezető eszközök nem azonosak a hermetikus elzártság értelmében vett szeparatizmussal. Megszívlelendő és távlati érvénnyel bírt az is, hogy nemcsak a nemzeti, hanem a nemzetiségi (kisebbségi) kérdés megoldását is ennek az egységteremtésnek a prizmáján keresztül nézte: „A legfejlettebb gazdasági demokráciák ma már öntudatlanul átérzik, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása csak szabad csere útján lehetséges. Minél nagyobb szabadságot, minél teljesebb jogrendet, minél élénkebb és akadálytalan közlekedést létesítve: annál gyorsabb, intenzívebb és termékenyebb lehet a javaknak és gondolatoknak a cseréje, mely nélkül csak elnyomás és kizsákmányolás jöhet létre, de kulturális egyesülés soha."2 1 Felfigyelhetünk a szövegben arra, hogy az a bizonyos nyitás itt már nem kizárólag az anyagi javak cseréjének szorgalmazását jelenti. Sőt 20 Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Bp. 1912. 529. 21 Uo. 531.
