Századok – 1984
FOLYÓIRATSZEMLE - Gall; Lothar: Bismarck Poroszországa; a birodalom és Európa 609
609 FOLYÓIRATSZEMLE LOTHAR GALL: BISMARCK POROSZORSZÁGA, A BIRODALOM ÉS EURÓPA Lothar Gall szerint a korábbi évszázadok során kevés európai államalakulat fejló'dését jellemezte olyan sokarcúság, mint Poroszországét, melynek történetében a kutatók szinte szabadon válogathattak a különböző tendenciák között (a választófejedelmek, a reformerek, Kant, Stein vagy Nagy Frigyes Poroszországa), hogy a számukra legrokonszenvesebbet a porosz út meghatározó vonásaként mutathassák be. Ismeretes, hogy a vezető porosz politikusok a hiányzó tradíciót gyakran pótolták agresszív „hagyományteremtő akciókkal". Kiemelkedett közülük Bismarck, akinek művét erős leegyszerűsítéssel szokták eredeti Poroszország-képének kiteljesedéseként számon tartani. Holott - mint azt Gall tanulmánya bizonyítja — a kancellár koncepciója a mindenkori bonyolult folyamatokhoz való alkalmazkodás során maga is többször módosult, s valójában egyetlen időszakban sem szolgálhatott az éppen megvalósuló gyakorlat eredeti programjául. A bismarcki Poroszország-kép mindvégig érvényesülő alapmotívuma a frigyesi hatalmi állam és a nemesi osztályuralom tradíciójának összekapcsolására irányuló törekvés volt. Képviselője ifjú éveiben az angol Robert Peel szerepének németországi megismétlésére készült, s célkitűzéseihez hazai fogódzót a francia forradalom korának nemesi politikai álláspontját megfogalmazó, a monarchikus rendi állam modernizálását szorgalmazó Fr. J. Stahlban talált. Ε programmal azonosulva Bismarck a kibontakozás központi figuráját a politikailag aktív vidéki nemesben kereste, aki törekvései megvalósításáért kész magánéletét a közéletiségnek alárendelni. Az 1849 utáni években az ultrakonzervatív Gerlach szövetségeseként a feltétlen monarchikus hűség belső szükségletét a nemesi függetlenség öntudatával próbálja egyeztetni, s olyan bürokratikus-militarista alapokon álló rendszer megteremtése mellett érvel, amelyben a politikai önállósulási igényeit önként korlátozó nemesség az állam számára különösen fontos rendként megkülönböztetett gazdasági-társadalmi jogokkal rendelkezne. Az alkotmánykonfliktusból Bismarck azt a tanulságot vonta le, hogy a gazdasági-társadalmi viszonyok minőségi átalakulása idején veszélyes következményekkel járna, ha a monarchikus állam továbbra is kizárólag a hagyományos vezetőrétegre kívánna támaszkodni. A forradalmi kitörések megelőzése érdekében módosította stratégiáját: megpróbálta a szemben álló felek érdekeit egymás ellen kijátszani úgy, hogy az új polgári rétegeket is bevonja az abszolutisztikus-paternalista elemekkel átszőtt közmegegyezés rendszerébe. Az 50-60-as évek háborúi ugyanakkor arra is rádöbbentették, hogy a nemzeti kérdés megoldatlansága immár a belső konszolidációt fenyegeti, sőt felismerte, hogy a nemzeti állam keretei új lehetőségeket kínálnak az eredeti dilemmák feloldásához. Mindezek értelmében a birodalomalapítás sokkal több tartalmat hordozott az abszolutisztikus tradíciókat őrző Poroszország felemelkedésénél — hangsúlyozza Gall, aki a bírált értelmezésben az 1871 utáni fejlődés ellentmondásai megértésének legfőbb akadályát fedezi fel. Az 187 l-es rendezést szerző olyan - a 60-as évek általános európai mérsékelt liberalizálódásának légkörében még megvalósíthatatlan - próbálkozásnak tekinti, amely az államhatalom társadalmi bázisának kiszélesítését a hagyományos és az új vezető csoportok érdekeinek összebékitésével az állam primátusának megőrzése mellett valósította meg. A megoldás találkozott az érdekelt társadalmi körök identitáskereső törekvéseinek fő irányaival, melyek egyre határozottabban követelték a gazdasági-társadalmi élet alakításában való aktív részvételt, akár politikai felelősségvállalásuk kényszerű korlátozása árán is. Ezen alapvető belső ellentmondásból vezethető le, hogy bár a porosz út átmeneti időre a fejlődés rohamos felgyorsulását segítette elő, hosszú távon szükségszerűen a rendszer felbomlásához vezetett, s a birodalomalapítás ideáit fokozatosan fel kellett adni, ha a császárságot életben akarták tartani. 1864, 1866, 1871 meghatározó ambivalenciáját Gall abban látja, hogy egyrészt a belpolitikában a tradicionális monarchikus elv nevében mélyreható gazdasági-társadalmi struktúra-változások feltételeit teremtette meg, másrészt a külpolitikában az európai egyensúlyi rendszerre történő hivatkozás közben a 19. sz. legjelentősebb hatalmi átrendeződését hajtotta végre.
