Századok – 1984
TANULMÁNYOK - Ránki György: Oroszország gazdasági fejlődése 1861-1917 433
RÂNKI GYÖRGY 449 repét a mezőgazdasági termelés alakításában, az export némi diverzifikálódását, de szerepük másodlagos volt a hagyományos orosz mezőgazdaságban annak legfőbb termékéhez, a gabonához képest. Ha tehát a mezőgazdaság tényleges fejlődése nem biztosította automatikusan egy exportorientált gazdasági növekedés mechanizmusának tartós, magas szintű reprodukcióját, akkor az export szintentartása, pontosabban: állandó növelése egy olyan belső — bizonyos fokig nem gazdasági — eszközök igénybevétele útján volt csak lehetséges, melyek alapjában permanens konfliktusban álltak mind a tartós gazdasági növekedés igényével, mind ennek tényleges elért eredményeivel. Az orosz gabonaexport fejlődése ugyanis nem egyszerűen a kereslet—kínálat törvényeinek megfelelően vált Oroszországnak a világgazdaságba való bekapcsolódásának fő eszközévé. Az orosz államháztartás súlyos gondjaival és az elmaradottság következményeivel küzdő pénzügyminiszterek szinte kivétel nélkül — Reuterntől Bungeig és Vishnegradskijtól Witteig — az export maximális fokozásában látták Oroszország nemzetközi gazdasági helyzete megszilárdításának egyetlen lehetséges módját. 1878-ban a török háborúk jórészt tönkretették azt a csekély eredményt is, melyet Reutern pénzügyminiszter igyekezete az államháztartás egyensúlyának megteremtésére hozott. Végül is egy olyan költségvetés, melyet 1866—85 között 33%-ban a hadikiadások és 28%-ban az adósságszolgálat terhelt, aligha volt rendbehozható a közvetett adók szokásos növelésével; annál is inkább, mivel a vasútépítés — nemcsak a modernizáláshoz elengedhetetlen, de a mezőgazdasági export fokozásához is nélkülözhetetlen - egyre és egyre erősebben terhelte valamilyen formában az államháztartást. 1885-ben már a rubel értéke is veszélyben forgott, Vishnegradskij úgy vélte, megtalálta a gyógyszert. Végletekig fokozni a mezőgazdasági exportot. S mivel az alacsony termelékenységű mezőgazdaság a normális piaci mechanizmus alapján aligha lett volna képes a szükséges exporttöbblet produkálására, mi sem volt természetesebb a cárizmus autokrata politikai rendszerében, mint hogy az állam kényszereszközökkel teremtse elő a szükséges kiviteli többletet. A parasztokat egyre súlyosabb adóval sújtották, ez arra kényszerítette őket, hogy saját fogyasztásuk minimális szinten vagy az alatt tartása mellett értékesítsenek gabonát. Mi több, azáltal, hogy elrendelték, hogy az adót ősszel kell fizetni - vagyis akkor, mikor a készletek felduzzadása következtében az árak rendszeresen alacsonyabbak, még további mennyiséget préseltek ki alacsony árak mellett a parasztságból. Az orosz mezőgazdasági export bizonyos fokig éhségexport volt. Nem véletlen, hogy az az ország, amely a legtöbbet exportált Európában, az biztosította a legrosszabb életkörülményeket a parasztok tízmillióinak, hogy abban az országban, mely Európa magtárának szerepét töltötte be, az európai országok közül szinte egyedülállóan még a 19. század végén is állandóan éhínség ütötte fel a fejét. A parasztgazdaságok túlnyomó többsége ugyanis nem termelt jelentős többletet. Egyes számítások 10%-ra becsülik a rendszeresen többletet termelő parasztbirtokosok számát.27 Ilyen körülmények között, eltekintve a súlyos mezőgazdasági adó szociális hatásától, nevezetesen, hogy a paraszt—földesúri ellentét tovább feszítette, hiszen a paraszt — egyébként részben joggal — úgy vélte, hogy nagyobb földbirtokkal lényegesen kedvezőbbé változhatna a helyzet, a mezőgazdasági export távolról sem tudta betölteni azt a funkciót, amelyet számos országban — pl. 21 1. D. Xoua/csenfco.Szootnosenyijakresztyanszkovo i pomescsicsevo hozjajsztva ν zemlegyelszkom proizvodsztve kapitalisztyicseszkoj Rosszii.In: Problemi szocialno-ekonomicseszkoj isztorii Rosszi. Szbornyik sztatyej. Moszkva, 1971. 2*
