Századok – 1984
KÖZLEMÉNYEK - Lugosi Győző: Benyovszky Móric Madagaszkáron - "Autolegenda" és valóság 361
372 LUGOSIGYÖZÖ A portugálokat felváltó franciák említett gyarmatalapítási kísérlete ugyan véglegesen csak 1674-ben szakadt meg, a kudarc tanulságait azonban a Compagnie egyik vezetője, Étienne de Flacourt már előbb megvonta: 1658-ban közzétett munkájában, amely az Historie de la Grande Isle de Madagascar címet kapta, nemcsak az antanosy-k (vagyis a zafi-raminia-k) és a francia telepesek közti harminc éven át tartó konfliktusos együttműködésről — vagy inkább: az együttműködés rövid szakaszaival tarkított harcáról - számolt be, hanem a királyság és a környező vidék gazdasági, társadalmi-politikai szervezetéről is; a kaszthierarchiáról, a szokásokról, a hiedelmekről, az anyagi kultúráról stb.41 Flacourt könyve nemcsak saját századában, de az 1700-as években is az egyetlen valóban kidolgozott, részletes (és főként hiteles) összefoglalás volt Madagaszkárról, noha címével ellentétben az is csak a sziget partmenti (azon belül is: keleti, délkeleti parti) történetéről ad ismereteket. Az alábbiakban Flacourt munkájára részletezve is vissza kell térnünk, előbb azonban tekintsük át, hogyan alakult Madagaszkár keleti partjának „francia kapcsolata" az első kudarc után. A „vörös szigettel" való újabb kontaktus megteremtésére francia részről csak fél évszázad múltán, a 18. sz. húszas éveinek elején került sor. A még 1664-ben megalapított — a Keleti Társaság jogörökébe lépett - Kelet-indiai Társaság (Compagnie des Indes Orientales) évtizedekig egyáltalán nem törődött Madagaszkárral, jóllehet azt sosem engedte, hogy felségterületén soraiba nem tartozó francia kereskedők tevékenykedjenek. Miután azonban az 1710-es években Bourbon-sziget /Réunion/ colonjai rátették a kezüket a hollandok által elhagyott Mauritiusra, majd Rodrigue, a harmadik Mascarenhas-sziget és a Seychelle-szigetek is francia tulajdonba Kerültek, jól jövedelmező kávéültetvények létesültek ezeken a birtokokon, mindenekelőtt Isle-de-France -on, vagyis Mauritiuson és magán Bourbonon. Ez szükségessé tette a szigetek élelmiszerrel (szarvasmarhával, rizzsel, gyümölcsökkel) való ellátásának megszervezését. A közeli Madagaszkár alkalmas beszerzési helynek kínálkozott és bizonyult: a harmincas években már rendszeres kereskedelem folyt a nagy sziget keleti partja és a Mascareignes között. Ε kapcsolatban az ültetvények munkaerőszükségletét kielégítő rabszolgaszállítmányok egyre jelentősebb tételeket képviseltek. A negyvenes évek végén a Compagnie ismét megkísérelte azt is, hogy állandó telepet létesítsen Madagaszkáron. Az északkeleti Ste -Marie-szigetet (Nosy Boraha vagy Nosy Hibrahim) 1750-ben sikerült megszerezni a benszülöttektől, néhány év múlva azonban ez a vállalkozás is kudarcba fulladt, részint a nagyfokú mortalitás, részint az ellenségeskedések kiújulása miatt. Az Isle-de-France-i, Isle-Bourbon-i telepesek körében egyre inkább terjedni kezdett az a meggyőződés, hogy Madagaszkárral kereskedni ugyan lehet és kell is, telepeket alapítani azonban nem szabad, lévén túlságosan nagyok a veszteségek. Magon, Isle-de-France korabeli kormányzója például így fogalmazott: „Túl sok embert veszítettünk, pedig megelégedhettünk volna azzal is, hogy a száraz évszakban menjünk csak a szigetre — miként Fort-Dauphin és Foulpointe esetében tettük -, hogy élelmiszert, szarvasmarhát és rabszolgákat szerezzünk be."42 1763 — a párizsi béke — *1 Histoire de la Grande Isle de Madagascar, composée par le Sieur de Flacourt. Paris. 1658. U.ez modem ortográfiával és A. Grandidier jegyzeteivel: COACM. Tome VIII. 42 Idézi: Prosper Cultru: Un Empereur de Madagascar au XVIIIe siècle. Benyowszky. Paris. 1906.41.
