Századok – 1984

TÖRTÉNETI IRODALOM - Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata (1540-1690) (Ism.: Szakály Ferenc) 157

158 TÖRTÉNETI IRODALOM matikus kutatómunka alapvetését, Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései (Adalék az erdélyi rendiség történetéhez) című könyvével (Bpest 1976.), majd az alább ismertetésre kerülő' kötettel folytatta a legfontosabb 16-17. századi erdélyi intézmények működésének elemzését. (Az e korszakkal foglalkozó munkái közül — alapvetően más jellegű témaközelítése ellenére is — meg kell említeni a Teleki Mihály |Erdély és a kurucmozgalom 1690-ig] című kötetét [Bpest 1973.] is.) Trócsányi Zsolt - újszerű módon - vagy három könyv anyagát olvasztotta egybe e munkájában: 1. Egy archontológiáét, amely a fejedelmi tanács tagjain kezdve, a kancellárokon és a kancelláriai tisztviselőkön folytatva, a kincstári, a hadügyi és a jogszolgáltatási méltóságokon és alkalmazottakon végezve teljességre törekvő névjegyzéket - s ahol lehet, pályaképet - ad az erdélyi kormányhatóságok személyzetéről. 2. Egy hivataltörténetét, amely kormányhatóságról kormányhatóságra haladva tekinti át azok teendőit és jogkörét, s mindezek gyakori változásait. 3. És végül - jórészt a kötet elképesztően hatalmas jegyzetanyagában elszórtan - egy olyan köz- és azon belül kivált diplomáciatörténeti adattárét, amely az Apafi-korszakban oly bőséges, új forrásanyagot tartalmaz, hogy jószerivel az 1661-1680 közti időszak minden jelentős politikai eseményéről van érdemi mondanivalója. Nyilván lesznek majd olyan bírálók, akik ez utóbbiak ilyenformán való közlését helytelennek, ide nem illőnek minősítik majd. Magam ellenkező véleményen vagyok. Egyfelől azért, mert abból még sohasem származott baj, ha valamelyik szerző — a lehetőségekre irányítandó a kutatótársak figyelmét - a témához szorosan nem kapcsolódó, de érdekes és értékes utalásokra csábult, másfelől azért, mert e témának ilyetén kibővítése szervesen következik a szerző újszerű, ún. „fondrekonstrukciós" eljárásából. Mivel a törökkori erdélyi kormányhatósági levéltárak az idők folyamán szétszóródtak, Trócsányi abból indul ki, hogy „ami a kormányhatósági anyagból hiányzik mint fogalmazvány, az megmaradhatott egy megye, város, család, egyházi szerv stb. levéltárában mint odaérkezett fejedelmi (vagy fejedelmi főtiszti) rendelet; ezekben viszont fogalmazványban (vagy hátirattal visszaküldött folyamodványtisztázatban) esetleg megtalálható lett az, aminek szintén nincs nyoma a fejedelmi levéltárak töredékeiben. A munka kettős irányú volt. Számba kellett venni az erdélyi megyék, székek, vidékek, városok, családok, egyházak levéltáraiban, gyűjteményekben megmaradt eredeti anyagot. De ezzel párhuzamosan ... össze kellett gyűjteni azokat a kiadott iratokat is, amelyek e szemlélet szerint a fejedelmi kormányhatósági fondokba tartoztak, s amelyeknek egy része eredetiben ma számunkra nehezen hozzáférhető - vagy éppen elpusztult". (11—12.1.) A hatalmas (több mint 3500 tételt tartalmazó), sokhelyt önmagában is megálló jegyzetapparátus ékesen bizonyítja, milyen szélesen értelmezte és milyen rendkívüli gondossággal ültette át a gyakorlatba Trócsányi ezt az általa kidolgozott módszert. Nagy kár lett volna, ha hallgat azokról az adatokról, amelyeknek ugyan csak közvetett mondandója van valamelyik kormányszerv működéséről, más — politikai, diplomácia-, gazdaság- vagy művelődéstörténeti - szempontból azonban annál érdekesebbek. A központi kormányszervek ily mikroszkopikus vizsgálata szükségképp elsősorban az államszervezet jellegét illetően kínál a témáján túlmutató, köztörténeti tanulságokat, s Trócsányi Zsolt, szerencsére, nem is marad adós ezek összegzésével. Ugy tűnik, éppen a legjobb pillanatban, hiszen Nagy László utóbbi években közreadott Báthori Gábor- és Bethlen Gábor-tanulmányai nyomán ismét kezd fellángolni a vita az erdélyi államiság meghatározó vonásai körül. Hogy ez a fontos köztörténeti kérdés a sejtéseken, beidegzéseken alapuló és nemegyszer érzelmekre apelláló „hitviták" világából végre valahára átkerülhessen a tudományos eszmecserékébe, ahhoz a kormányhatóságok személyi összetételének és működésének olyan szintű ismerete szükségeltetik, amilyent Trócsányi Zsolt e munkája nyújt. A szerző - az általa első ízben kidolgozott szilárd ítélkezési bázisra támaszkodva -imponáló biztonsággal kerüli el korábbi szakirodalmunk régóta makacsul kísértő, ellentett előjelű szélsőségeit. (Sajnos, anélkül, hogy a meghaladott felfogások tételes bemutatására kitérne.) Véleményünk szerint is helyesen, úgy találja, „hogy a viszonylag önálló erdélyi állam egész létezését alapvetően a külpolitikai erők bonyolult játéka határozta meg"(414. L), hiszen ezt a korábban sohasem létezett államot eleve a térségben ható külső erők kényszerítették életre, s sorsának alakításába a török és a Habsburg-birodalmon kívül, időről időre a lengyel király is beleszólt. Az erdélyi fejedelmi hatalom szilárdsága, az erdélyi kormányzat szembeszökően erős - a Lengyelországban és a Habsburg-birodalom szomszédos tartományaiban megfigyelhetőnél jóval erősebb -