Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata (1540-1690) (Ism.: Szakály Ferenc) 157
159 TÖRTÉNETI IRODALOM centralizáltsága tehát nem a terület gazdasági-társadalmi fejlettségéből és nem is fejedelmei személyes ambícióiból, hanem a tartós fenyegetettségérzetből és -tudatból eredt. ,,A központi kormányzat az állam legprimérebb feladatára, a hadügyre koncentrál (védelmi célokra, de a 17. században magyarországi, lengyelországi vállalkozásokra, a két román fejedelemség feletti bizonyos szupremácia biztosítására is), de arra valóban elismerésre méltóan, pénzügyi bázisát rendben tartva, végvári hálózatát gondozva - s szemét-fülét nyitva tartva a külső veszélyekre." (416.1.) A Nyugat-Európában akkortájt egyre inkább előretörő abszolutizmusnak azonban legfeljebb ha csak szerény csírái fedezhetők fel az erdélyi kormányzatban. Trócsányi Zsolt axiómaszerű meghatározása szerint „ennek az országnak lehettek nagy tehetségű uralkodói (voltak is) és kormányzati férfiai (szintén), ezek teremthettek az adott feltételek közt igen magasnak tekinthető kormányzati nívót ... - azt azonban irreális volna várnunk tőlük, hogy ebből a 16-17. századi kelet-közép-európai helyzetből legyenek az európai államfejlődés úttörői. Annál is inkább, mert a külső támadás elleni védekezésre való koncentráció visszaveti az abszolutizmus fejlődését a kormányzat olyan ágaiban, amelyek nem szolgálják priméren ezeket a védelmi célokat. Elégedjünk hát meg azzal a teljesítménnyel, amit Erdély a 16-17. században a kormányzat terén reálisan nyújt. Az sem kevés." (417.1.). Megszívlelendő sorok, amelyek nemcsak a kormányzati szférára érvényesek . Egy tudati tényező - jelen esetben: az állandó külső fenyegetettség érzete — önmagában persze közel sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a széthúzás minden feudális társadalomban folyamatosan ható erőit fékentartsa, és a társadalom erőit a közös célok szolgálatába állítsa. Azok az eredők, amelyek a kényszerből önállósult Erdélyországban a fejedelmi hatalom szilárdságát mindvégig biztosítani tudták, valójában jóval mélyebben — a történelmi előzményekben és a szintén történetileg kialakult birtokmegoszlásban - gyökereznek. (Az erdélyi államiság középkori meghatározóit azért is kívánatos belevonni a vizsgálatba, mert az itteni kormányzat jóval több atavisztikus vonást őrzött meg, mint a királyi magyarországi megfelelői.) A szerző az erdélyi államhatalom erősségét biztosító tényezők közül súllyal utal rá, hogy az erdélyi rendiség még a magyarországihoz képest is visszamaradott, sőt - találó megfogalmazását kölcsönözve - egyenest „a kifejlett európai rendiség leggyengébb hajtása" (417.1.) volt. Ε gyengeség kivált a legmagasabb kormányzati szint, a fejedelmi tanács összetételének és működésének vizsgálata során tűnik ki. A nyugati országok és a királyi Magyarország gyakorlatával szemben - amelyekben az uralkodó osztály bizonyos családjai, a főtisztségviselők és egyházi méltóságok automatikusan bekerültek az uralkodó tanácsába - az erdélyi fejedelmek tetszésük szerint választották és váltogatták tanácsosaikat. Jóllehet a tanács létszámáról országgyűlési végzés intézkedett, például I. Rákóczi György uralkodása idején némelykor a helyek fele sem volt betöltve. Az egész országban egyetlen olyan főrendű család sem akad, amely mindvégig képviseltette magát e testületben - a leghosszabb ideig a keresdi Bethlenek (52 év), a Rhédeiek (52 év), az Apafiak (42 év) és a Kendyek (42 év) viseltek tanácsuraságot -; a tanácsurak ugyan gyakorta töltöttek be országos főtisztségeket, ugyanakkor azonban egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy minden főtisztviselő egyszersmind tagja legyen a tanácsnak. Az egyházi rend egyáltalán nem képviseltette magát a tanácsban (minderről: 19-45.1.). Mindezek után egyáltalán nem csodálható, hogy a tanács nem társa és ellensúlyozója, hanem egyszerű eszköze volt a mindenkori fejedelemnek; minél erősebb kezű volt az, annál inkább. A tanács elé kerülő ügyeket ő kezdeményezte, s kikérte ugyan a tanácsosok véleményét, de állásfoglalásuk egyáltalán nem kötelezte őt. Ennek az autokratikus kormányzati rendszernek strukturális hibái akkor ütköztek ki leginkább, amikor az országot olyan erőszakos, de a külpolitikai áttekintő képességnek híjával levő fejedelem irányította, mint II. Rákóczi György (1648-1660) volt (minderről: 46-99.1.). Mint a Portán fel-felbukkanó erdélyi fejedelemség-keresők viszonylag nagy száma mutatja, persze nem annyira a szándék, hanem az erőfedezet hiányzott a fejedelem elleni fellépéshez. Mivel az erdélyi fejedelmek gondosan vigyáztak rá, hogy mindig ők (és családtagjaik) legyenek az ország legnagyobb birtokosai, itt nem alakulhattak ki olyan országrésznyi, a környék köznemességét is magukhoz láncoló nagybirtokok, mint Magyarországon, s nem alakult ki a kincstári jövedelemforrások magánkézre engedésének emitt oly gyakori szokása sem. Aki tehát nem értett egyet a fejedelem politikájával, nem tehetett mást, mint hogy a Porta vagy - ritkábban - a Habsburgok fegyvereivel kísérli meg érvényre juttatni elképzeléseit. Mivel az adott struktúra erre kényszerítette, rendszerint úgy, hogy maga igyekezett a fejedelmi székbe jutni. A Porta azonban - amelynek az érdeke általában azt diktálta, hogy Erdélyben békesség legyen - ritkán nyúlt ezeknek az önjelölteknek hóna alá. Igaza
