Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Ism.: Mérei Gyula) 1261
1264 TÖRTÉNETI IRODALOM tetszését. A Deák-féle elképzelés 1842-ben kristályosodott ki, túlnyomórészt Deák és Kossuth érdemeként úgy, hogy Deák nézeteit Kossuth népszerűsítette a Pesti Hírlapban. Számos hazai és nemzetközi tényező hatására 1843-ra sikerült elérniök, hogy a liberális ellenzék többsége magáévá tette az elgondolást - állapítja meg Varga János —, Deák, Kossuth, Szentkirályi, Ráday és mások egymással folytatott beszélgetéseik során arra a nézetre jutottak, hogy a birodalom és az örökös tartományok fejlődése Magyarország előrelépésének is záloga, ám ennek támogatására a politikai és gazdasági téren egyaránt az összbirodalmi abszolutista kormány és a tőle függő magyarországi központi kormányszervek nem hajlandók. A kötet figyelemre méltó oldalai azok, amelyeken a szerző feltárja azokat az okokat, amelyek miatt Deákék elgondolása jobban vonzotta a liberális nemesek többségét, mint Wesselényi „Szózat"-a, vagy Szemerének Wesselényiéhez közel álló kettős államszövetség-terve. Mindezek előadása után Varga János arra a következtetésre jut, hogy a liberálisok kevesebbet akartak a teljes függetlenségnél. Elgondolásuk előfutára volt a dualizmusnak, ámde minőségileg különbözött attól, mert társadalmi háttere egyértelműen haladó volt, és elvben sem volt hajlandó kompromisszumra az abszolutizmussal, a konzervatívokkal. A liberálisok nem tűzték ki célul a teljes függetlenség kivívását, de szövetségi tervük jókora előrelépés volt nemzeti vonatkozásban, hiszen perszonális uniót kívántak létrehozni. Minden egyéb kérdésben pedig a két, egymástól független szerződő fél megegyezését tartották szükségesnek. Belügyekben egyáltalán nem, a külügyekben a lehetőségek határain belül nem ismerték el eleve a birodalmi közös ügyek létezését, vagyis ki akarták zárni azt, hogy közös ügyek címén bármely fél beleszólhasson az államélet bármely területébe. A kölcsönös érdekű, közös szabályozást igénylő kérdések csak a perszonális unióból és az államszövetségből folyhatnak, nem pedig valamiféle birodalmi egységből, közös összbirodalmi ügyek létezéséből. Ugyanakkor az államszövetség koncepciójában éppúgy, mint Wesselényi ,,Szózat"-ában is fellelhető a „német elemre támaszkodás" gondolata, ami később Magyarországon a gyakorlatban végzetessé vált. A németekre támaszkodás a magyarországi közfelfogásban gyökerezett, és nem volt a liberalizmus eleme. Ámde a magyarországi liberalizmusban ez az elem nem kötődött össze hátráltató társadalmi-politikai célokkal, mert az ellenzék a liberálisként újjászülető egységes Németországgal kívánt együtt haladni. A liberálisokról szóló és a kötet - értelemszerűen - legnagyobb terjedelmű részénél nem kevésbé tanulságosak a Széchenyi István harmadik utas, politikai centrumpárt létrehozására irányuló és az 1840-es években kifejtett politikai nézeteiről és tetteiről szóló oldalak. Széchenyi elképzelésében — véli a szerző - végeredményben az agrárkapitalista fejlődés igényét a monarcho-arisztokratikus állameszmével egyesítő nézet fogalmazódott meg. Széchenyi azonban osztályérdekeit mindig úgy iparkodott érvényre juttatni, hogy azok egybeessenek az ország társadalma többségének az igényeivel. El akarta kerülni, hogy a nagybirtokosság érdekei bármiben is a nép rovására érvényesüljenek. Ez az a lényeges különbség, ami Széchenyit elválasztotta az ó- és az újkonzervatívok felfogásától. Magyarország és Ausztria kapcsolatát illetően elismerte a birodalmi kormány illetékességét Magyarország minden ügyében, sőt a kormány erejének megnövelése céljából meg akarta bénítani az ellenzék működését, vagy cselekvési körét szűkebbre óhajtotta vonni, és alkalmazkodni kívánt az osztrák császárság érdekeihez. Széchenyi agrárkapitalista nézőpontjából eredezteti a szerző azt is, hogy nem utasította el sem az egységes birodalmi vámterület, sem a Zollverein gondolatát, továbbá azt, hogy az iparfejlődés nála -tegyük hozzá, e tekintetben Varga János kisebbíti Széchenyi valóságos érdemeit — kiegészítő szerephez jutott, sőt kész volt az ipari előrelépés feláldozására is, ha ez gátolná a mezőgazdaság tőkés fejlődését vagy a központi kormányzat ezt segíteni kívánó terveit. Széchenyi magát képzelte a centrum vezetőszerepére illetékesnek, de legalább a reformok egyedüli vagy egyik sugalmazójának a kormány támogatása végett. A kötet arról is számot ad, hogy sikertelenül próbálta maga mellé állítani előbb Batthyány Lajost, majd Deák Ferencet is. Mindkettejükkel végképpen 1843-ra, az akadémiai beszéd után romlott el viszonya. Széchenyi nem ismerte fel, hogy az ellenzék kényszerből harcol a központi kormány ellen, mert más útja nincs a haladás elérésére. Emiatt célkitűzései fő ellenségének a nemesi liberalizmust tekintette, és került - akaratlanul is - a front másik oldalára, és vált - öntudatlanul is - egy ideig a konzervativizmus ingadozó fegyvertársává.
