Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Ism.: Mérei Gyula) 1261
TÖRTÉNETI IRODALOM 1265 Széchenyi elképzeléseinek tragikus és történetileg menthetetlen tévedése az volt, hogy haladó reformok megvalósítására akart szövetkezni a konzervatív abszolutista kormánnyal. Illúzió volt az a törekvés, hogy miközben támogatja a kormányt, mégis megóvja attól való függetlenségét, és ábránd volt a konzervatívoktól eltávolodó centrum-párt alakítására irányuló reménye, értelmetlen volt erre fordított munkája is, miként az 1843-ban - a kétgarasos adó tervéről a Jelenkorban megjelentetett írásával egyidőben — kifejtett politikai reformelgondolásainak fő elemei is nékülözték a realitást -állapítja meg Varga János. Értékelésének helyességét bizonyítják Metternichnek Széchenyi politikai hasznavehetőségéről kialakított nézetei is. Széchenyinek és egyes megyékben fellelhető híveinek nacionalizmusa nem volt annyira radikális, mint a liberálisoké, minthogy alapvető céljának a polgári Magyarország megalapozását és nem felépítését tekintette, és ehhez kívánta igazítani a belső reformok ütemét is. Követőivel együtt úgy ítélte meg, hogy ilyen politikát követve kevésbé kell tartani attól, hogy nem magyarok elárasztják a közhivatalokat. Mérsékelt nacionalizmusukból következően kizárólag az önkéntes magyarosodás hívei. Széchenyi kultúrnacionalista eszméinek foglalata akadémiai beszéde, amely humánus tartalma és a nemzetiségi kérdésben az erőszakos magyarosítást elítélő, a realitásokkal számot vető érzéke miatt időtálló. Ugyanakkor a beszéd egésze ártott a haladás és a jövő ügyének. Egy év múltával Széchenyi is belátta, hogy beszédében csupán az igazság egy részét mondta el, és eltorzította a valóságot azáltal, hogy hallgatott a liberális nacionalizmus haladó tartalmáról. Az újkonzervatívok nézeteiről szólva a kötet bővíti eddigi ismereteinket. Hangsúlyozván, hogy az újkonzervatívok elvileg magukévá tették az 1790. X. tc.-ben foglaltakat, politikai gyakorlatukban a Pragmatica Sanctionak biztosítottak elsőbbséget az 1790. X. tc.-vel szemben. Ebből következően -szerintük - az uralkodó kormányoz, dönt a központi birodalmi kormányszervek útján úgy, hogy az egész, a birodalom általános érdekeit tartja szem előtt. A részek érdekeit mindig alárendeli az egész érdekeinek. Az újkonzervatívok nem vették figyelembe azt a tényt - vonja le következtetését Varga János - hogy bár Magyarországot formailag magyar kormányszervek igazgatták, a valóságban az országgyűlés - a nádor személyét kivéve - egyetlen kormányszék tagjainak megválasztásába sem szólhatott bele. A birodalom központi kormányszerveiben helyet foglaló magyar urakat pedig közvetlenül az uralkodó bízta meg. Az újkonzervatívok a birodalmi és a magyar kormányszervek hatalmának kiszélesítésében és az egész érdekeire hivatkozva a birodalmi kormány befolyásának állandósulásában osztályérdekeik biztosítását és az összbirodalom erősítését látták, feltéve, hogy az egyesített politikai vezetésben több lenne a változatlanul hagyott magyarországi kormányszerveknek a beleszólási joga. A rendi alkotmányossághoz való ragaszkodásuk tehát formális volt - állapítja meg Varga János. Az újkonzervatívok a feudális osztályérdekek képviseletét az egész magyarságnak és intézményeinek védelmeként tüntették fel. A nemesség és a magyarság közvetlen azonosításával „korszerűsítették" a feudális nacionalizmust, azt hirdetvén, hogy a nemesi alkotmány a magyarság érdekeinek a legfőbb képviselője (Dessewffy Aurél és Emü). A konzervatívok nem akartak jogokat adni a tömegeknek, köztük a nemzetiségeknek. Viszonylagos türelmességük a nemzetiségek iránt a feudális osztályuralom fenntartásának, de legalábbis meghosszabbításának igényéből származott — olvasható a kötetben. Figyelemre méltó a nádor konzervatív reformtervének elemző ismertetése is. Egyes megyék konzervatív köznemesei azonban ragaszkodtak a feudalizmushoz és az erőszakos asszimiláció hívei is voltak. Az ő szavazataiknak is része volt abban, hogy több megyében erőszakos magyarosítást szolgáló határozatok születhettek. Eme szavazatok mögött a nacionalizmus hátrafelé mutató változata húzódott meg, mivel nélkülözte a haladó társadalmi indítékot. A szerzőnek a már említetteknél nem kisebb érdeme mindenekelőtt Deák, de más liberálisok — a valóságnak megfelelő és őket megillető - szerepének feltárása a liberális reformkoncepció kidolgozásában és a liberális többség véleményeként elfogadtatásában. így egyszerre több, a köztudatba évtizedek óta beivódott téves nézetet oszlat el: az 1840-es évek reformjai körüli vitáknak Széchenyi és Kossuth ellentétére leszűkítő szemléletét, továbbá azt a másik szélsőséges nézetet, amely szerint az 1840-es évek reformmozgalmainak mindenki fölé magasodó egyénisége Kossuth Lajos volt. Mit sem von le Kossuth tényleges nagyságából, valóságos érdemeiből annak reális bemutatása, hogy — mint erről már szó volt - elsősorban Deák Ferenc dolgozta ki a reformok fő vonásait, Kossuth és vele más reformerek is a Pesti Hírlapban népszerűsítették ezeket. Talán, hogyha több teret kapott volna Kossuthnak az Iparegyesületben játszott szerepe, akkor még jobban kiemelhető lett volna Kossuth
