Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Debrecen Története (2. kötet) 1693-1849 (Ism.: Mérei Gyula) 1255
1258 TÖRTÉNETI IRODALOM Az 1770-1775 közötti reformok - számos tulajdonjogi megkötés ellenére — megteremtették a földmagántulajdont Debrecenben (ház után való föld), ám továbbélt a földközösség számos maradványa. A telekszervezet megszilárdítása, a béresföldek huzamosabb időre kiosztása révén a mezőgazdaság súlypontja lassan a földművelésre, ezen belül a gabonatermesztésre helyeződött át. A 18. sz. és a 19. sz. fordulóján már észlelhető az állattartás és a földművelés sajátos keveréke, az ún. szállásos gazdálkodás. A szállás mindinkább a szántóföldi termelés külső központjává lett és immár csak mellékesen az állattartás helye. A gazda azonban továbbra is a városban lakik, mert a tanyára költözését városi határozat tiltotta. A tanyás gazdálkodás már ekkor elkezdődött. A 19. sz. első harmadában - éppen Balogh István adatai alapján és ezek ellenére vallott nézetétől eltérően — még korai lenne a tőkés gazdálkodás kezdeteiről beszélni, több joggal a hagyományosról, a korszerűbb tömeges árutermelésre való áttérés érdekében történő valamivel jobb módszerek bevezetéséről, mindenesetre a feudalizmusról a kapitalizmus felé mozdulás kezdeti lépéseiről és néhány, csupán kivételes esetben már ezt a célt szolgáló valamelyes beruházásról. Balogh István tanulmánya amiatt érdemel különös figyelmet, hogy amit Debrecen agrártörténetéről, különösen a határhasználatról és a termelési eljárásokról elmond, mindaz az ország Debrecenéhez hasonló természeti és gazdaságföldrajzi adottságú területein folytatott gazdálkodásmódra - csekély eltéréssel - érvényes. Az „ipari termelés - a társadalom iparos rétegei" c. fejezet szerzője, Varga Gyula az abszolutista centralizáció egységesítő törekvéseinek a céhes iparban országosan érvényesülő lépéseire utalva jelzi szervezeti vonatkozásban az eredeti céhsajátosságok eltűnését és az uniformizálódást. Debrecen kézműves iparára ezenkívül a 18. században az iparűzők számának előbb lassú, majd 1820-ig némileg gyorsabb ütemű, állandó emelkedése a jellemző, nem függetlenül a népesség gyarapodásától, ha nem is teljesen párhuzamosan azzal. Később az emelkedő tendenciának vége szakad, sőt valamelyes létszámcsökkenés észlelhető. Az egyes iparágak művelőinek nagy száma nem okvetlenül az ágazat dinamikájának tünete, hiszen igen sok mester segéd nélkül dolgozott. A város kézművesiparát nem csupán a közép-kelet-európai, hanem a nagyobb magyarországi városok kézművesiparának arculatától is eltérő vonások jellemzik annak következtében, hogy itt a megélhetés feltételei sokkal inkább a mezőgazdasághoz, mintsem az iparhoz kötődtek. Ennek velejárójaként a kézművesipar termelési szerkezete a 17. sz. végétől 1848-ig alig változott. A város vezetése - a valóságos helyzetnek megfelelően - az ipart nem tekintette önálló gazdasági tényezőnek, és nem volt külön iparpolitikája. Varga Gyula arra a következtetésre jut, hogy a város iparának kisugárzása 100-120, egyes irányokban 200-300 km volt (a magyar mezővárosok iparáé általában 50-100 km). Ezen a körön belül élénk munkaerővándorlás, árucserekapcsolat, nyersanyagvásárlás folyt. A régió helységeinek egyes iparosai kölcsönösen előnyös szerződéseket kötöttek debreceni szakmatársaikkal. Maga a társadalmi réteg a kézművesipar már jelzett válsága következtében a számszerű gyarapodás ellenére sem erősödött, 1820 után pedig abszolút száma is csökkent. A társadalmi rétegeződés nem eredményezte Debrecenben gazdag iparos réteg kialakulását, hanem csupán a létminimum határán tengődő, kis termelési kapacitásúak számarányának a növekedését, nem ritkán a jobban termelők rovására. ,,Kereskedelem, közlekedés, hitelszervezet és társadalmi problémák" a címe Gyimesi Sándor tanulmányának. Ebben arról tájékoztat, hogy Debrecen távolsági kereskedelmét a felszabadító háborúk szétzilálták, hanyatlásnak indult, regionális kereskedelme azonban csak a 18. sz. közepére múlta felül a távolságit. Debrecen körzetétől eltekintve, akkor még az Alföld többi részén nem volt piaci lehetőség. Debrecen Északmagyarország, Észak-Erdély és a Partium árucseréjének közvetítője volt csupán, de nem forgalmi központja. A 18-19. századi szállítási viszonyok és fuvardíjak tényszerű bemutatása érteti meg, miért nem fejlődhetett Debrecen forgalma erőteljesebben 1848-ig, és az útviszonyok miért nem elégítették ki a forgalom igényeit. Gyimesi Sándor részletesen tárgyalja az országos vásárok, a hetipiacok, a boltok országosan is jellemző szerepét, nemkülönben a vásárok idején az áruforgalom lebonyolításában a sátrak, házak, boltok együttes jelentőségét. A 18. században erősen fogyott, a 19. sz. első felében egyre nőtt a vásárokon jelenlevő külföldi kereskedők száma, elsősorban a bécsi manufaktúra-termékek mind nagyobb mennyiségű beáramlásával együtt, ami hozzájárult az azonos termékeket előállító kézműves iparágak válságának elmélyüléséhez.
