Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Debrecen Története (2. kötet) 1693-1849 (Ism.: Mérei Gyula) 1255
TÖRTÉNETI IRODALOM 1259 Figyelemre méltó a tanulmánynak az a megállapítása is, hogy az állat- és terményforgalom jelentó'sége messze meghaladta az iparcikket áruló kirakodóvásárokét. Ezen belül a 18. században a marhakereskedelemé volt a döntő' szerep, noha az előző századokéhoz képest visszaesett. A 19. sz. első felében — tegyük hozzá, az országos tendenciának megfelelően — jelentó'sége csökkent, erősödött a juh- és sertésforgalom. Ugyancsak hanyatlott a marhabőr és a faggyú, előretört a gyapjú, a disznóhús, a szalonna és a zsír forgalma. Az állat- és terményforgalom a 18. sz. vége óta egy szintre került. Gyimesi Sándor pontosan feltárja mind a 18. századi hosszú depressziós szakasznak gazdaságpolitikai és az alapvető - funkcionális változásokban rejlő - okait. Lényegeset mond a 18. sz. végétől észlelhető fellendülés fordított tendenciájáról. Okfejtése túlmutat a helytörténeti vonatkozásokon nem csupán módszertani, hanem rendszerszemléleti tekintetben is. Fontos az a megállapítása, hogy a 19. sz. eleje már a szakosodott bolti kereskedelem időszakának a kezdete. A fogyasztói igények változása az élelmiszeriparban is átstrukturálódást, differenciálódást igényelt. A városi élelmiszerpiaci árak szabad mozgását azonban a városvezetés limitációval gátolta, a lakosság olcsó élelmiszerrel — még mindig a feudális életformához igazodó módszerrel történő - ellátása végett. A tőke- és hitelviszonyokról számot adó részekből megtudható, hogy a haszonkulcs a kereskedelem különféle területein másfél évszázad alatt nagyjából egyező volt, és állandóan 10-12% között mozgott. A kereskedőtőke a 19. sz. első felében Debrecenben is jelentősen gyarapodott, de országos összehasonlításban a legnagyobb debreceni kereskedői vagyonok is csak a közepesek közé tartoztak. A pénzhitelforrások nagyjából azonosak voltak az országosokkal. Debrecen társadalmának 20%-a volt kereskedő, ám a tulajdonképpeni értelemben vehető boltosok, állat- és terménykereskedők száma csekély (150-200 család), viszont ők a leggazdagabbak. Gyimesi Sándor nem hallgatja el; az adómennyiség alapján levont következtetéseinek gyengéje, hogy nem vette, vehette számításba a ház-, ingatlan vagyon értékét, holott ez utóbbinak a megállapítása amiatt is fontos lenne, mert csak így követhető nyomon, mennyire szakadt el a kereskedelem az őstermeléstől, merre áramlott a kereskedelemben felhalmozott tőke? Debrecenben általában a legfontosabb a házingatlan mellett a földtulajdon, ami a hitelnyújtással, kölcsönökkel együtt arról vall, hogy a debreceni kereskedők — még a feudális járadékszerzés szokásának egyik maradványaként -immobilizálták felhalmozott pénztőkéjüket, és nem fektették termelés-korszerűsítésbe. Földvásárlásaik tulajdonterületnövelési célokat szolgáltak és nem új eljárások honosítását. Ez is amellett érvel, hogy Debrecen gazdasági-társadalmi viszonyai még nem voltak eléggé érettek korszerűbb változásokra. A kereskedőréteg belső mozgásáról szóló részek megerősítik az előbbieket. Julow Viktor-Tóth Béla: A város kultúrateremtő ereje c. tanulmánya példamutató abból a szempontból, miként közelíthető meg a letűnt idők kulturális élete a valósághoz leghívebben, ha azt az adott hely társadalmi, gazdasági lokális és országos politikai kölcsönhatásrendszerébe illesztjük úgy, hogy az egyes mozgatók közül mindig az adott történeti időmetszetben dominánsát állítva előtérbe, nem merül feledésbe a végső soron alapvetően meghatározó társadalmi struktúra és az ettől elválaszthatatlan gazdálkodási szerkezet - többszörös áttételen át érvényesülő - hatása sem. A szerzők abból indulnak ki, hogy Debrecen Mária Terézia uralkodásától számíthatóan válik mindinkább agrájjellegűvé, amelynek emellett „a többi mezővárosénál lényegesen erőteljesebb kereskedelmi élete és egyre differenciáltabb kézműipara volt" (387.). Erre a bázisra támaszkodva szállt szembe a debreceni társadalom „a maga polgári mivoltában" (uo., kiemelés az eredetiben M. Gy.) a rendiséggel, és a magyar társadalom egészéhez viszonyítva alkalmasabb talaj volt a feudalizmus gyengítésére és az annak lerombolását célba vevő eszmék befogadására. Ugyanakkor „parasztos vonásaival, sőt a szilaj állattartás nagy szerepénél fogva pásztorian nyers és archaikus jellegével" (uo. kiemelés az eredetiben M. Gy.), az ebből eredő gyanakvó óvatosság és konzervativizmus miatt hajlamos volt szembeszállni minden új törekvéssel, amire részben a református ortodoxia befolyása, részben a Habsburg-abszolutizmusnak a városra nehezedő rekatolizáló nyomása is késztette, és eme kettős hatásra passzív ellenállással görcsösen ragaszkodott 17. századbeli, valóságosan létező, csaknem önálló városi helyzetéhez. Ezekből a hatóerőkből vezetik le a szerzők a debreceni felvüágosodás ama fő jellemzőit, hogy ez a szellemi irányzat igen korán elterjedt a városban, maradványainak utóhatásai pedig tovább éltek az országosnál. A felvilágosodás radikális eszméit azonban - nem is mindig következetesen - csak szűk, értelmiségi elit tette magáévá. A mérsékelt, utüitáriusan reformer felvilágosodást, amelyet a szerzők a paraszti józanság megnyilvánulásának tartanak, az értelmiségnek szélesebb köre fogadta be. 12 Századok 1984/6
