Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Dudzinszkaja; E. A.: Mezsdunarodnüe naucsnüe szvjazi szovetszkih isztorikov (Ism.: Niederhauser Emil) 897
894 TÖRTÉNETI IRODALOM 897 E. A. DUDZINSZKAJA: MEZSDUNARODNÜE NAUCSNÜE SZVJAZI SZOVETSZKIH ISZTORIKOV Moszkva, 1978, Nauka, 290 1. A SZOVJET TÖRTÉNÉSZEK NEMZETKÖZI KAPCSOLATAI. Jevgenyija Alekszandrovna Dudzinszkaja a szlavofilok neves kutatója, hosszú ideig a Szovjet Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének külügyi referense volt. Ezekben az években felhalmozott tapasztalatai és a meglepően nagy szovjet szakirodalom alapján (a több mint ötszáz tételt felsoroló bibliográfia mintegy 80%-a a szovjet cikkeket sorolja fel) igen hasznos tájékoztatást ad ebben a könyvben a hatvanéves szovjet történettudomány nemzetközi kapcsolatairól. Az első három fejezetben időrendi áttekintést ad a kapcsolatok fejlődéséről. Az első évtized még egészében a nemzetközi elszigeteltség jegyében zajlott le, bár az 1923-as brüsszeli nemzetközi történész kongresszusra Je. V. Tarie és V. V. Bartold személyes meghívót kaptak. Az áttörés azonban az 1928-as oslói kongresszussal történt meg, amelyen először vett részt 11 főnyi szovjet delegáció, M. N. Pokrovszkij vezetésével. Ezt előzte meg a Berlinben ugyanabban az évben megtartott szovjet hét. Oslóban Pokrovszkij az orosz abszolutizmusról tartott előadást. Az 1933-as varsói kongresszuson már több szovjet előadó szerepelt, elméleti-módszertani tárgyú referátumokkal. A második világháború idején természetesen megint leszűkültek a külfölddel való érintkezés lehetőségei. Még zajlott a háború a Távol-Keleten, amikor a Szovjet Tudományos Akadémia fennállásának 220. évfordulója adott újra lehetőséget nagyszámú külföldi tudós vendégül látására Leningrádban. A háború utáni években fokozatosan bontakoztak ki a kapcsolatok, elsősorban a többi szocialista országgal, de a vezető tőkés és a fejlődő országok történészeivel is. Megindult az együttműködés a kutatás terén, ebből jöttek létre az egyes európai szocialista országok történetéről írt több kötetes munkák. Külön emlékezik meg a szerző az 1953-as budapesti magyar történész kongresszusról, amelyen A. M. Pankratova vezetésével vett részt szovjet delegáció. 1955-ben a római történész kongresszuson már ismét népes szovjet delegáció jelent meg, mellette az európai szocialista országok képviselői is. Dudzinszkaja ennek nyomán nagyjából 1957-től számítja a kapcsolatok legutolsó szakaszát, amelyre már az érintkezés sokoldalú kibontakozása, a szovjet történettudomány állandó jelenléte a nemzetközi tudományos életben a jellemző, aminek csak egyik megnyilvánulása volt, hogy 1970-ben a nemzetközi történész kongresszust Moszkvában tartották meg, közel 4000 delegátus részvételével. 1957 után bontakozott ki a széles körű együttműködés a szocialista országokkal együtt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kutatásában, erre külön nemzetközi témabizottság alakult, egy másik pedig a fejlődő országok gazdasági és politikai kérdéseivel foglalkozik. Az európai szocialista országokkal történő együttműködésben készítik elő kiadásra a Szovjetunió népeinek legrégibb történetét tárgyaló elbeszélő források sorozatának a kiadását. 1945, még inkább pedig 1957 után a kapcsolatok már annyira kiépültek, hogy Dudzinszkaja könyve közel kétharmadában tematikusan tárgyalja ezeket. Első helyen a szocialista országokkal létrejött történész vegyesbizottságok fejlődéséről ad áttekintést, felsorolva az ülésszakokat és az ott tárgyalt témákat. Az első vegyesbizottság az NDK történészeivel alakult meg, az 1969-ben alapított magyar-szovjet vegyesbizottság időrendben az ötödik helyen szerepel. Nagy terjedelemben tárgyalja a szerző a tőkés országok történészeivel tartott kollokviumokat is, amelyek ebben a vonatkozásban mintegy a vegyesbizottságok szerepét játsszák. Elsőként 1958-ban az angol történészekkel tartottak ilyen kollokviumot, ezt hamarosan a franciákkal, az olaszokkal és a finnekkel megrendezett találkozók követték, 1972-ben volt az első az Egyesült Államok történészeivel, azután az indiaiakkal, 1973-ban az NSzK és Japán történészeivel. Mindegyik hozzájárult a szovjet történettudomány jobb megismeréséhez, tekintélyének növeléséhez, a szovjetellenes nézetek elszigetelődéséhez. Külön fejezet tárgyalja a szovjet történészek részvételét a nemzetközi történész kongresszusokon és egyéb konferenciákon, többek között régészeti, bizantinológiai vagy néprajzi kongresszusokon és konferenciákon. A történész kongresszusok felsorolásánál a szerző röviden utal az itt elhangzott szoyjetellenes felszólalásokra és az ezekre adott tudományos válaszokra. Hadd hívjuk fel itt a figyelmet egy tollhibára: a délkelet-európai kutató társaság (AIESEE) nem 1965-ben, hanem 1963-ban alakult
