Századok – 1983

TÖRTÉNETI IRODALOM - Nieuwenhuis; F. Domels: La Socialisme en danger (Ism.: Jemnitz János) 878

TÖRTÉNETI IRODALOM 879 velük, de összeköttetésben áll a belga és francia szocialistákkal is, s szívesen segíti a nemzetközi munkás-szocialista találkozók, konferenciák előkészítését. Hollandiában nagy hatása van, részben az északi parasztság körében is, amiben nyilvánvalóan szerepet játszott, hogy beszédeit, írásait átlengte egy olyan chiliasztikus felfogás - ami mondjuk, a Várkonyi-mozgalmat is jellemezte. Mindenesetre Nieuwenhuis életútja annyiban volt „tarkább", hogy őt 1888-ban képviselőnek választották, a parlamentben különféle reformindítványokat terjesztett elő (ez egyaránt érintette az adózást, a szociálpolitikát, a holland gyarmati rendszert) - amelyeket azonban rendre elutasítottak. Részint pontosan ezek a parlamenti évek, tapasztalatok hoztak újabb jelentős fordulatot Nieuwenhuis életében. Ugyanis ezt követően teljes mértékben hasznavehetetlennek minősítette a parlamentet, az egyedüli célravezető eszköznek a direkt akciókat, mindenekelőtt az általános sztrájkot, s általában a forradalmi típusú harcot tekintette. E kérdésekben nála már korább is kimutathatóak az anarchista nyomok, szellemi befolyás (az 1880-as években is rendszeresen olvasta az anarchista lapokat, szerzőket), most ez „átcsapott", s fokozatosan az anarchisták fő szószólója lett a szocialista mozgalomban, sőt a létrejött II. Internacionáléban. Az Internacionálé 1891. és 1893. évi kongreszszusán a háborús veszély ellensúlyozására ő terjeszti be azokat a határozati javaslatot, hogy háború kirobbantásának pillanatában a szervezett munkásoknak ezt általános sztrájkkal kell megakadályozniuk. E két kongresszuson éles vitákat folytat a marxistákkal - ugyanakkor őlesz egyike az elsőknek, akik a nemzetközi munkásmozgalomban arra figyelmeztelek, hogy a német szociáldemokrata mozgalomban veszélyesen felerősödik a nacionalizmus, s éppen az 1893-as elvi viták után jelenteti meg a jelen válogatottban is címadó írásként közölt munkát, amelyben a német szociáldemokrata pártot bírálja - részint parlamentarizmusa, részint nacionalizmusa miatt. 1896-ban, a II. Internacionálé londoni kongresszusán még egyszer védelmébe próbálja vennei az anarchistákat, s szeretné elejét venni a kizárásnak. Miután azonban ezt nem sikerül elérnie - végképp szakít az Internacionáléval s a szociáldemokrata mozgalommal. Még 1897-ben, részben az ő anarchizáló irányzatával szemben, Troelstra és a „12 apostol" vezetésével kialakul Hollandiában a német típusú Szociáldemokrata Munkáspárt, Nieuwenhuis pedig 1898-ban új lapot indít De Vrije Socialist (A szabad szocialista) címen. 1900-ban újabb polemikus ideológiai munkát jelentet meg a szocializmus és a szocialista mozgalom helyzetéről, kapcsolatban áll a Hollandiában is felerősödő anarcho-szindikalista mozgalommal, szakszervezetekkel, de ezek életében szervesen mégsem vesz részt. Olyannyira nem, hogy tartózkodik a kongresszusokon, sőt nemzetközi kongresszusokon való szerepléstől is — mert úgy véli, hogy a mozgalom fellendülésének nem jött el az ideje, s ez a felismerés azután sok anarchistától is elválasztotta. Ugyanakkor lelkesen vetette magát bele az antimilitarista erőfeszítésekbe. Ha ez a törekvés oly nagy szerepet játszott fellépéseiben már az 1880-as, majd még inkább az 1890-es évek elején, akkor ez a századforduló után sem lankadt, amikor új — nem túl erős - nemzetközi szövetségek kialakítását támogatta. S ő nem tört, hajlott meg 1914 után sem. Kropotkinnal, Grave-val és jó néhány régi anarchistával szemben ő megmaradt háborúellenesnek, s rendkívül éles hangú nyilatkozatokat tett néhány sovinisztává lett pályatársáról. Élete utolsó éveiben még megérte a német és az orosz forradalmakat, a forradalmak kapcsán még üdvözölte az új munkástanácsok kialakulását - de mind az orosz, mind a német fejlődést kritikusan szemlélte, s nem hitt abban, hogy ott az anarchista, anarcho-kommunista elképzelései - főként a közeljövőben — megvalósulnának. Többé-kevésbé elszigetelt, de tisztelt teoretikus-publicista maradt, s noha még a munkásmozgalom holland főáramlataira sem volt irányító befolyása - mégis jellemző, hogy 1919-ben bekövetkezett halálakor tízezerek kísérték utolsó útjára Amszterdam utcáin. Ilyen volt az egyháznak hátatfordító, szocalista, majd anarcho-kommunista „hitvalló apostol" élete. Ami 1894-es „Le Socialisme en danger" с. írását illeti, az a magyar olvasót Szabó Ervin egy évtizeddel később írott tanulmányaira emlékezteti. A támadás céltáblája a szocialista mozgalom és eszme „nagy tönkretevője": a német szociáldemokrácia. A holland szerző idézi és jól bemutatja a német szociáldemokrata párt három irányzatát, a nacionalista és reformista színezetű jobbszárnyát (elsősorban Vollmart, s részben Auert idézi), a balszárnyat - és az oly befolyásos centrumot, amelynek ekkor Bebel és Liebknecht volt a hangadója. Nieuwenhuis őket is szerepelteti — sőt támadja. Mert ha a századforduló utáni, történeti irodalmunkból jobban ismert centrum valóban csak 1905-1910 között formálódott is ki - amelynek számos új vonása is volt -, hasonló hármas tagolódás már az 1890-es évek kezdetén is megmutatkozott. Igaz, a jobboldal, még nem a kései Bernstein-kép-