Századok – 1983
TÖRTÉNETI IRODALOM - Anderle Ádám: Vihar a Sierrában Indián függetlenségi küzdelmek a XVI-XVIII században (Ism.PándiLajos) 672
674 TÖRTÉNETI IRODALOM ütközése nincs kellően motiválva: a szerző által hozott adatok ugyanis nem annyira az indián lakosság számának meredek zuhanását és erőteljes hullámzását, mint inkább az indián népességen belüli adózónem adózó arány radikális romlását bizonyítják). A legjelentősebb belső változás egy indián árutermelő szektor kibontakozása a Sierra dinamikusan fejlődő körzeteiben. Motorja a kuraka, akinél a jövedelem alapja már nem a tisztség, hanem az árugazdálkodásban való részvétel. Tipikus alakja José Gabriel Tupac Amaru (1738-1781), az utolsó Inka leszármazottja. Tupac Amaru a cuzcói jezsuita iskola elvégzése után a limai San Marcos Egyetemen szerez jogi doktorátust. A kor leghaladóbb eszméivel a legkiemelkedőbb perui gondolkodók (José Baquijano y Car illo, Miguel Montiéi y Surco) ismertetik meg. Tisztsége mellett a Dél-Sierra egyik leggazdagabb kereskedője és szállítója, nagybirtokos és kokaültetvényes, szoros kapcsolatban áll a textiliparral. Cuzcói háza az indián előkelők társasági központja. Felesége, Micaela Bastidas Puyawaca kuraka-lány, a későbbi felkelés férjét felülmúló hadvezére és államszervezője. A változások egyaránt kikezdték a közvetítő szerepe révén az éleződő ellentétek középpontjába kerülő kuraka tradicionális („feudális”) és modem („burzsoá”) pozícióit. Radikális erőeltolódás ment végbe a helyi politikai intézmények között, aminek következtében a spanyol-kuraka kompromisszum felbomlott. Az ellentéteket az indián paraszthoz újra közelebb kerülő kuraka és a corregidor testesítette meg. A kuraka lázadása: a Tupac Amaru-felkelés (1 780-1783j. A 18. század legnagyobb dél-amerikai háborújának célja a független Peru megteremtése volt, társadalmi-gazdasági téren nem tűzött ki radikális átalakítást. „Tupac Amaru az államhatalom spanyoloktól való megtisztításán és az indián hegemónián kívül nem szándékozott bevezetni az államhatalomban szerkezeti változásokat, a tulajdonviszonyok megváltoztatását sem tervezte. Programja alapvetően a termelés és forgalom elé állított akadályok lebontását jelentette volna.” E cél lehetőséget adott az összefogásra a kreol nagybirtokossal, az indián paraszttal, a meszticcel és a néger rabszolgával. A kezdetben semleges kreolok azonban hamarosan a korona mellett sorakoztak fel, a meszticek hasonlóképpen; sőt a kurakák egy része is szembefordult Tupac Amaruval. A felkelés ugyanis „egyre inkább egy parasztháború vonásait kezdte magára ölteni”, kibontakozott a tényleges alternatíva a kisparaszti tulajdon és a kreol árutermelő nagybirtok között. A kuraka reményeit „az indián paraszti földéhség semmisítette meg”, „a »faji« lepelbe öltözött ellentétes osztályérdekek erősebbek voltak, mint az éppen most születő nemzeti ideológia”. Tupac Amaru veresége és kivégzése után a vezetők politikailag elbizonytalanodtak, s 1783-tól a magát már elég erősnek érző korona hozzáfogott az indián- és kuraka-kérdés „végső megoldásához”. Leszámolás a kurakával: a kreol reformizmus. A spanyolbarát kurakák „azt kapták jutalmul, amit a felkelők büntetésül”. A megtorlások és reformok „összességükben nemcsak a lázadókat, de az egész kuraka-réteget korlátozták. Az indián előkelők létszámban igen lecsökkent rétege a 19. századra elvesztette korábbi befolyását, és megszűnt privilegizált helyzete a gyarmati társadalomban. A korona pressziója meszticizálódásának irányába hatott”. A kuraka-réteg felszámolásával indián származású uralkodó osztályát elveszítve, a gyarmati rendszerben még hierarchikus indián társadalom a 19. század közepére csonka társadalommá vált. A felkelés bukásának igazi vesztese végső soron az indián paraszt lett. Igazi nyertese viszont — nevető harmadikként a kuraka és a corregidor között — a kreol hacendado. Ideológusai az 1790-es évek elejétől „a kapitalista fejlődésre való áttérés nagybirtokos árutermelő alternatíváját támogatták, egy olyanfajta »porosz utat«, amely nemcsak a monarchiát, de a kreol uralkodó osztály faji érvekkel alátámasztott hatalmát is megőrizné. A perui reformizmus tehát az európai kapitalizmus haladó elemeinek és a konzervatív gyarmati tradícióknak az ötvöződését jelentette. A Tupac Amaru-felkelés sokkhatása következtében e reformizmusból a függetlenség gondolata eltűnt, és vele együtt az indián tömegekkel való szimpátia is”. Mindez kihatott Peru további útjára. A felkelésben megvert indián a „kreol ügynek” tekintett függetlenségi háború (1810—1824) szemlélőjévé vált, így az - José Carlos Mariátegui szavaival - „a spanyol uralom ellen fegyverre kelt népek kötelező kontinentális szolidaritása révén győzött”. És természetesen brit segédlettel, aminek következtében „a belső árutermelés dinamikus elemei fokozatosan elhaltak”, s az ország „az angol kapitalizmus domíniuma”, sajátos neokolónia lett. A kurakát és az általa hordozott fejlődési alternatívát elvesztő Peru tehát a kontinentális függetlenségi forradalom nagy vesztesévé vált. A szanálást majd csak a „második kontinentális függetlenségi
