Századok – 1983
TANULMÁNYOK - Láng Imre: Az Egyesült Államok "új semlegessége" az 1930-as években 48
56 LÁNG IMRE vonatkozó francia követeléseknek, hogy a tervében javasolt biztonsági rendelkezések ne váltsák ki a német delegáció tiltakozását. A szerződésszegés következményeiről — a Henderson-tervezet lényegéről — nemcsak a német delegáció várható reagálása miatt nem tett említést a brit miniszterelnök terve, hanem azért is, mert Londonnak kétségei voltak a semlegességi jogokkal kapcsolatos amerikai álláspont tekintetében. A Roosevelt-kormány a gazdaság halasztást nem tűrő problémáival volt elfoglalva, a külpolitika a háttérbe szorult — MacDonald joggal érezhette magát ingoványos talajon a semlegességi problematikát illetően. A MacDonald-terv biztonsággal foglalkozó I. része a létrehozandó egyezményt aláíró felek konzultációira és döntéseire utaló definiálatlan tartalmú előírásokra korlátozódott. Hull március 20-án közölte instrukcióit az amerikai delegációval. Nyomatékosan felhívta Gibson figyelmét, hogy kerülje a MacDonald-terwel kapcsolatos határozott vélemény nyilvánítását a meginduló vitákon, „barátságos, de nagyon általános” kifejezéseket használjon, mutasson rá, hogy elsősorban európai kérdésekről van szó. Különösen a biztonsággal foglalkozó I. rész kapcsán hangsúlyozta a külügyminiszter a tartózkodó magatartás fontosságát. Többről van szó — figyelmeztetett —, mint konzultációról, és aggályosnak tartotta, hogy az Egyesült Államok részt vállaljon a szerződésszegő felelősségének megállapításában, mert ezzel „egy béke-kikényszerítő gépezet tényleges tagjává” válna. A külügyminiszter megítélése szerint valamiféle társ-szerep lett volna kívánatos az Egyesült Államok számára.22 E szerep tartalmát nem határozta meg, de a „tényleges tag” és a „társ” megkülönböztetése kifejezésre juttatta, hogy ellenezte az európai államokéval azonos kötelezettség vállalását. Rövidesen változás állt be az amerikai magatartásban. Európába érkezett Norman Davis, a leszerelési konferencián részt vevő amerikai delegáció vezetője, aki az előző évben is tagja volt az Egyesült Államok küldöttségének. Davisnek határozott elgondolásai voltak az amerikai szerepvállalásról, felfogása közel állt Rooseveltéhez, tapasztalatokkal rendelkezett a nemzetközi politika és a gazdasági kapcsolatok terén. Még Genfbe érkezése előtt, londoni és párizsi tárgyalásai és Hitlernél tett látogatása után, április 16-án átfogó helyzetelemzést küldött Hullnak, amelyben arra az álláspontra helyezkedett, hogy az Egyesült Államoknak a Briand—Kellogg-paktumban vállalt kötelezettségénél fogva feladata, de erkölcsi kötelessége és érdeke is, hogy közreműködjék a béke megőrzésében. Kifejtette, hogy e közreműködés voltaképp csak passzív természetű intézkedésekre kötelezné az Egyesült Államokat, tehát arra, hogy - amennyiben egyetért az európai államok által hozott döntéssel - nem érvényesíti semlegességi jogait: nem kereskedik az agresszorral. Ha viszont fenntartja a kereskedelmi kapcsolatokat a támadóval — figyelmeztetett Davis -, akkor önmagának mond ellent, és meghiúsítja a többi állam kollektív akcióját. „A legjobb biztonság — hangsúlyozta - a támadás erejének csökkentése és a védelem erejének növelése ”, majd rámutatott, hogy európai háború kitörése esetén igen nehéz lenne ellenállni az események és a közvélemény nyomásának, az Egyesült Államok kénytelen lenne az egyik vagy a másik féllel sorsközcsséget vállalni; ha azonban tisztázott a kötelezettsége, akkor több az esélye a háborúba sodródás elkerülésére. Az érvelés annak a bizonyítását szolgálta, hogy az Egyesült Államok a „meglehetősen elavulttá vált” semlegességi jogok J2Hull Gibsonnak, 1933. március 20. FRUS 1933. Vol. I. 66-67.
