Századok – 1983
ELMÉLET ÉS MÓDSZERTAN - Stier Miklós: Uralkodó elit; kormányzati hatalom - kormányzó réteg a Horthy korszakban 434
438 STIER MIKLÓS zati hatalom bizonyos posztjaiból (parlament, kormánypárti képviselőség, bizonyos fokig a főispáni kar, néhány „bársonyszék”), sőt egy viszonylag csekély rétegük a húszas években erősödő ún. új (keresztény) burzsoázia tőkéjéből, egyes esetekben az ún. félállami vállalatok tőkéiből is húzhatott tekintélyes sápot. A nagytőke és a nagybirtok - éppen Bethlen személyén keresztül - persze mindvégig nagy igyekezettel őrködött azon, hogy hagyományos gazdasági és politikai hatalma lényeges sérüléseket ne szenvedjen, s hogy a kormányzati hatalom feletti felügyelet se csússzék ki kezéből. Ez az igyekezet lényegében eredménnyel járt: egy évtizeden át sikerült olyan rendszert fenntartania, amelybe a dzsentri-államhivatalnoki-katonatiszti rétegek - szövetségben a nagybirtokkal és a nagytőkével - egyrészt beépültek, másrészt azonban 1919—1921 -ben táplált vérmes reményeikből ugyancsak feladni kényszerültek, sőt egy számban nem jelentéktelen társaság kifejezetten háttérbe szorult; vagy vidéki birtokán gazdálkodott, vagy az államapparátus alsóbb régióiban kapott állást, s legfeljebb csak a helyi társasági-társadalmi életben (elitben) játszott aktívabb szerepet, az országos politikában azonban nem.4 A kormányzati hatalom fokozott erővel történő meghódítására a válság teremtette szituáció hozott új lehetőséget, s éppen a 30-as évek folyamán az uralkodó osztályon belül folyó hatalmi küzdelmek során válik e „harmadik erő” vezető csoportja az uralkodó elit harcos, komoly politikai súllyal is rendelkező részévé. Az uralkodó elit — mint erre már utaltunk - olyan alapjában politikai-szociológiai természetű kategória, amely átfogja az uralkodó osztály legfelsőbb köreit, ellentétes érdekű rétegeit és csoportjait. Funkciója: az egyes csoportok között fennálló, mégoly éles ellentétek és hatalmi harcok ellenére is sajátos belső egyetértés és együttműködés biztosítása — mindenekelőtt kifelé, a baloldali erőkkel szembeni ellenforradalmi érdekközösség fenntartása céljából, ám befelé is, mert az elit hierarchiája automatikusan szabályozta a belső erőviszonyokat, és nem engedte az ellentétek nyílt kirobbanását. Ez a szabályozó szerep természetesen a magyarországi kapitalista fejlődés egészéből is következik. hiszen a század elején még gyenge politikai pozíciókkal rendelkező tőkés osztály defenzívában lévén a nagybirtokos osztály politikai hatalmával szemben, eleve kénytelen volt az állam gazdaságpolitikai támogatására szorulni. A nagybirtokos osztály viszont éppen a finánctőke gazdasági hatalmának megerősödése, e tekintetben saját versenyképtelensége miatt igyekezett magának az állami gazdaságpolitika feletti ellenőrzést és annak részben irányítását biztosítani. Az uralkodó elit e két egymással konkurráló csúcsa ily módon egyaránt az államapparátus kézben tartására (az egyik inkább kézbe kaparintására, a másik inkább pozícióinak változatlan megőrzésére), annak önállósulásával párhuzamosan pedig legalábbis támogatásának elnyerésére törekedett. Az államapparátus (a kormányzati hatalom legjelentősebb faktora) ily módon — már a századelőtől fogva — mindinkább a „mérleg nyelve” szerepét élvezte. Csakhogy nem objektív, a mérés eszközét szolgáló tárgyként töltötte be ezt a szerepet, hanem a megnyerését célzó törekvéseket maga is befolyásoló, aktív politikai tényezőként. A századforduló és a századelő magyar társadalmának uralkodó elitjén belül folyó küzdelmek vezettek tehát arra, hogy a konkrét történeti szituációk által megszabott módon és kereteken belül az elit két domináns csoportja — eltérő, de jól felfogott saját érdekeiből fakadóan — mintegy lazítani kény4 Konkrét példákat Sípos Péter-Stier Miklós- Vida István: Változások a kormánypárt parlamenti képviseletének összetételében (1931-1939) c. tanulmánya hoz. Századok, 1967. 3-4. sz.
