Századok – 1983

KÖZLEMÉNYEK - Tilkovszky Lóránt Erdély nemzetiségei és a weimari Németország diplomáciája 1097

ERDÉLY NEMZETISÉGEI ÉS A WEIMARI NÉMETORSZÁG DIPLOMÁCIÁJA 1099 tekintették utópiának azt is, hogy Romániának és Magyarországnak a román király jogara alatt létrehozandó perszonáluniója keretében tehetne szert Erdély és a Bánát bizonyos önállóságra, autonómiára, amely ha nem is a régi súlyában, de mégis valamiképp visszahozná az elvesztett magyar befolyást ezeken a területeken. Megfigyelhető volt továbbá az a magyar részről táplált illúzió, hogy a német kisebbséget csak egyes vezetőik — mindenekelőtt Rudolf Brandsch — „árulása" vette rá arra, hogy annak idején a román államhoz tartozása óhaját juttassa kifejezésre, tömegeiben valójában magyarhű, és visszakívánkozik magyar uralom alá. Elsősorban a svábok magatartásában mutatkozó kezdeti bizonytalanságok szolgáltattak alapot erre a hiedelemre, de a svábságnak a szász politikához történt felzárkózása után is tovább spekuláltak magyar részről bizonyos sváb—szász ellentétekre, s a svábok „magyarérzelműségére". A német diplomácia megítélése szerint a magyar irredenta politika az utódállamok egyikében sem számíthat az átcsatolt területek lakosságának olyan megmozdulására -még a legelkeseredettebb (de szervezetlensége és elnyomottsága következtében valójában tehetetlen)magyarság részéről sem —.amelynektámogatásával sikerre vihetne egy Magyarországról e területek visszaszerzésére esetleg indítandó akciót. Megoszlottak azonban a vélemények arról, hogy a magyar politika mennyiben van ennek világos tudatában, s nem kísérel-e meg mégis valamilyen kalandorakciót? A magyar irredentától tartó — hamarosan a kisantant néven ismert szövetségbe tömörülő — államok mindenesetre különös gondot fordítottak kialakított területi egységük megőrzésére, biztonságára; — nemzetiségpolitikájukat is nagy mértékben ez a szempont befolyásolta. A román politika is gyakorlatilag kétféle nemzeti kisebbséget különböztetett meg: irredenta-kisebbséget (ilyennek tekintette az erdélyi és bánáti magyarokat, a besszarábiai ukránokat, a dobrudzsai bolgárokat), ezek ellen az elnyomás politikáját kívánta alkalmazni; és nem-irredenta kisebbséget, amilyen az erdélyi szászság volt. Ez utóbbit kész volt kivételes bánásmódban részesíteni, de csak azért és csak annyiban, amennyiben ezáltal visszatarthatónak vélte azon kisebbségekkel való együttműködéstől, amelyeket irredentáknak minősített. A bánáti svábokat a román politika mindig több-kevesebb gyanakvással nézte; csak fenntartásokkal tekintette ezt a német néprészt is nem-irredenta természetűnek, s ez megérződött a vele való ellentmondásos bánásmódon is. Függetlenül attól, hogy egyes kisebbségeket, mindenekelőtt a magyarokat, egy kívülről szított, de magukban a nyomorúságos helyzetű kisebbségekben is bázissal rendelkező irredenta politika remélt eszközül felhasználhatni, a kisebbségi — mégpedig nemcsak individuális, hanem kollektív — jogokat nem lett volna szabad megtagadni ilyen címen sem a nemzetiségektől. Ezek a jellegzetesen soknemzetiségű, mégis nemzetállami törekvésektől fűtött délkelet-európai országok egy minden irányban nagyvonalú nemz 'tiségpolitikával bizonyára jobban is szolgálták volna saját biztonságukat, féltett államegységüket, mint az általuk alkalmazott „divide et impera" politikával. A német diplomácia egyetértett azzal a felfogással, hogy a német kisebbségek nem hagyhatják kihasználatlanul az ezen megkülönböztető politikából a saját népiségük erősítése szempontjából adódó lehetőségeiket, de figyelmeztetett az így elérhető eredmények előreláthatólag csak átmeneti és bizonytalan voltára: Nagy-Románia, Jugoszlávia konszolidációja feleslegessé teheti az uralkodó nemzetek számára a magyar kisebbséggel szemben a német kisebbséget kedvezményező politikát, és a román, illetve délszláv népiség érdekeire hivatkozva nemcsak a további német fejlődéslehetőségeket zárhatják le, hanem esetleg