Századok – 1982
Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V
950 MÄLYUSZ ELEMÉR / közlési elveknek szellemében, amelyek 1953-ban nyertek nemzetközi elismerést.4 8 A különbség az volt, hogy amíg a IX. Bonifác-bullák kiadásától kezdve a Lukcsics-féle regesztakötetekig a bullák szövegrészei jelentek meg nyomtatásban, most már követelménynek tekinthető a hivataltörténet önálló kutatási studiummá fejlődésének eredményéül, hogy a kiadásnak közölnie kell a kancelláriai jegyzeteket, a nevük kezdőbetűivel a bullák kiállításában részvételüket és felelősségüket jelző alkalmazottak szigláit, sőt a kiállítási díjakat is. Az olvasó bizonyára igazat fog adni nekem, hogy nem egyedül 1957-ben hiába elvesztegetettnek érzett időmet sajnálhattam volna, hanem a tudományos világnak szánt híradás eltűnését s vele a bizonyságot is, hogy medievisztikánkból nem hiányzik a hajlam, együtt fejlődni a világ tudományos életével. 1978-ban, amidőn felcsillant a remény — szinte csak napokra —, hogy az Országos Levéltár elhatározásából Fügedi Erik és Engel Pál kollégáim, bekapcsolódva a III. kötet munkálataiba, segítenek annak befejezésében, könnyen sikerült munkánkat elhatárolni: reám maradt az eredeti oklevelekből készült kivonatok revideálása, reájuk hárult, hogy kölcsönösen ellenőrizzék egymásnak fényképfelvételek segítségével készített excerptumait. Ez a megoldás világosan elhatárolta volna, hogy közülünk ki miért felelős. Miután akkor eltűnt a remény,hogy a III. kötet belátható időn belül befejeződhet .jobbnak véltük, ha barátaim az 1421—1430 éveket felölelő anyagot veszik gondozásukba. Saját lábukra állásukat indokolta, hogy az Országos Levéltár rendezési munkálatai eredményéül a Dl. 39.448-107.356 számok közti oklevelek „kék céduláinak" elkészülésével a II. kötet megjelenése óta kiépült egy oly nyilvántartási rendszer, amely kisebb hibalehetőség mellett biztosítja, hogy az átiratokban lappangó oklevelek szem elé kerülnek, mint az az áttekintés, amely az általam 1946-tól készített kijegyzéseken alapul. Azt nem gondolom, hogy jegyzeteim tömege ezzel felesleges lett. Számomra mindmáig megmaradt az az előny, amelyet elkészülésüktől fogva tájékoztatásuknak köszönhetek, a IV. kötet befejezése után pedig megnyugtató revízióra nyújthat majd alkalmat megállapítani, hogy egyegy érdemleges oklevél, minden figyelem ellenére, nem maradt-e ki. Meggyőződésem szerint, efelől semmi kétségem sincs, a IV. kötet csak jobb lehet majd, mint ahogyan az I—II. kötet sikerült. De csak akkor, ha szerkesztői szigorúan javítják egymás munkáját. Ha nemcsak az elnézéseket, tévedéseket, hibákat veszik észre, hanem társuk fogalmazványát is érthetőbbé, világosabbá, áttekinthetőbbé igyekeznek tenni. Ha bíráló szavuk súlyán soha egyikük sem könnyít. Némi aggályt azonban nem tudok elnyomni s ezért már most óvást teszek az ellen, hogy a kötet összeállítói engedjenek bizonyos vélt levéltári érdekeknek és előnytelen változtatásba belemenjenek. Ily kívánalomnak a Történelmi Társulat korábban említett vitaülésén két levéltári kollégánk is hangot adott, javasolva, hogy ne csak az érdemleges oklevelek nyerjenek helyet a következő kötetekben, hanem egy-egy sor erejéig valamennyi oklevél. Elég csak ennyi — érveltek: keltezés, kiállító, levéltári jelzet; éppen csak nyoma, bizonyítéka legyen, hogy van ilyen oklevél. Az egy soros utalások lehetnek minimálisak, de a lényegen nem változtatnak. Azon, hogy a tudományos kutatás elvei összekeverednek a levéltári lajstrom 48 Franco Bartolom: Per un censimento dei documenti pontifici da Innocenzo III a Martino V (escluso), in: Atti del convegno di studi delle fonti del medioevo europeo in occasione del 70° délia fondazione dell' Istituto Storico Italiano (Roma, 14-18 aprile 1953). Communicazioni. Roma, 1957. 3-24.
