Századok – 1982
Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V
934 MÄLYUSZ ELEMÉR / készített név- és tárgymutató,3 2 továbbá a Thallóczy Lajossal együtt kiadott magyarszerb oklevéltára3 3 megmutatták, hogy nem riad vissza a legfárasztóbb munkától, csakhogy megkönnyítse szaktársai számára a nehezen kezelhető oklevéltömeg kényelmes értékesítését. Ismeretes volt arról is, hogy a Zsigmond-kori oklevéltárral kapcsolatban hasonló altruisztikus munkát végez, kézirata azonban, amidőn halála után vizsgáló szemek elé került, csalódást okozott. Amíg Fejérpataky a kiadott oklevelek regesztáit saját, előzetesen megrögzített elvei szerint fogalmazta meg, Áldásy az oklevéltárak kész regesztáit vette át, s mert a Károlyi-, Zichy-, Bánffy- stb. oklevéltárak szerkesztői - ez volt a szokás — egyéni ízlésük szerint készítették el azokat, az átmásolt szövegek tarka összevisszaságban torlódtak össze. Az egyik csoport szövegei feltüntettek bizonyos elemeket, míg ugyanezeket a másikéi mellőzték. Amit Áldásy nyújtott, az sajnos visszalépés volt. Érthetetlen az is, miként maradhatott megvalósulatlanul az a terve, hogy egy rendkívül fontos kancelláriai munkát a történettudomány számára értékesít. Ez az Áldásy által alaposan ismert területhez, Zsigmondnak mint német—római királynak diplomáciai tevékenységéhez kapcsolódott. Ebből a tárgykörből Áldásy számos, nemegyszer könyvterjedelmű értekezést tett közzé. Ezekben nem levéltári kútfőkre támaszkodott. De nem is kellett azt tennie, mivel a Deutsche Reichstagsakten hatalmas vállalkozása minden ilyen kutatást feleslegessé tett. A DRTA-t, ezt a gondosságban utolérhetetlen hatalmas munkát, amely bizarr módon éppen egy, csak az utókor által fontosnak vélt intézmény köré csoportosította a kor német történetének írásos emlékeit, Áldásy nemcsak töviről hegyire ismerte, hanem rajta volt, hogy annak anyaga a magyar történetirodalomba felszívódjék. A kutatás a Zsigmond-kori rész lezáródása után hozta napfényre a Vatikáni Könyvtár kézirattárából, az 1410-es évek diplomáciai anyagának egy jellegzetes gyűjteményét, a Cod. Pal. Lat. 701-t. Áldásy erről H. Finke: Acta concilii Constantiensis c. hatalmas kiadványából szerzett tudomást. Megértve fontosságát, megszerezte fényképmásolatát. Ma hasonló lépés szóra sem volna érdemes. De az első világháború előtt csak egy Krőzus merészelhetett ily gondolatra jutni, hiszen lapról lapra egyenként beállított fényképeket kellett készíttetni. Áldásy bírta anyagiakkal, s amint sok könyvet megvásárolt magának, a fényképsorozatot is beszerezte. De már nem értékesítette. Ez a munka így H. Heimpelre maradt, aki a Leveleskönyvről regesztasorozatot adott ki az Archiv für Urkundenforschung-ban.34 A sok keltezetlen kancelláriai kiadvány dátumának meghatározásán ő is, Finke is sokat törhette fejét, amíg a tartalmi vonatkozásokból a legvalószínűbbre eljutottak. Feladatuk megoldása egy magyar történészre aránytalanul súlyos terhet jelentett volna. Ugyanakkor annak következményéül, hogy ők vállalkoztak a munkára, viselniük kellett, hogy homályban, észrevétlenül maradtak az általuk lokális érdekűnek tekintett szövegek. Mint Zsigmondnak az az oklevele, amellyel Szepes várat elzálogosította Ulászló lengyel királynak. Honnan is sejthette volna Heimpel, hogy a magyar történettudomány előtt ismeretlen mozzanatot őxzött meg a Zágrábban 1412. nov. 8. kiadni szándékolt oklevél, a találgatásokra késztető ténnyel, hogy Zsigmond a Szepességből a központi várat óhajtotta elzálogosítani, s már készen volt a záloglevél, amidőn azt, útban a velencei 32 Budapest, 1905, mint az okmánytár VII. kötetének második fele. 33 A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára 1198-1526. (Magyar Történelmi Emlékek. Első osztály, XXXIII. k.) Budapest 1907. 34 12 (1932) 111-180.
