Századok – 1982
Műhely - Mályusz Elemér: A Zsigmondkori Oklevéltárról 923/V
A ZSIGMONDKORI OKLEVÉLTARRÓL 935 harctér felé, hirtelen hatálytalanította, s helyette Lubló és Podolin várakat, Gnézdát, meg a 13 várost vetette zálogba. Amíg Áldásy rendelkezett a Történeti Bizottság nevében, senkinek sem jutott eszébe, hogy a Fejérpataky-másolatokhoz próbáljon hozzáférkőzni. Sem Lederer Emmának, noha számára sokat jelentett volna, ha a középkori pénzügyletek problémájával foglalkozva a Zsigmond-kori viszonyokról információkat szerezhet, sem nekem, aki 1930-ban különösebb kutatói téma nélkül csak kíváncsiságból érdeklődtem, milyen kérdésekkel foglalkozásra adnának ösztönzést a késő Anjou- és Zsigmond-kori oklevelek. Egyébként arról, hogy Áldásyhoz forduljak, azért is könnyű volt lemondanom, mert Hajnal István éppen akkoriban válogatta ki és csoportosította időrendben az Eszterházylevéltár középkori okleveleit, ő pedig szívesen kieszközölte számomra a kutatási engedélyt. Gyökeresen megváltozott a helyzet 1932-ben, amidőn Áldásy halála után Lukinich Imre lett a bizottság előadója. Ettől fogva a kutatók korlátozás nélkül forgathatták Fejérpataky kéziratát, értékesíthették annak anyagát. Hóman Bálintnak nagy segítségére volt Magyar Története Zsigmond-kori részének elkészítéséhez, főleg a pártharcok leírásakor a kézirat,3 5 Deér Józsefnek pedig Zsigmond király honvédelmi politikája c. tanulmánya (1936) megírásánál a zálogosításokról szóló oklevelek azzal, hogy egész szövegükben szeme előtt voltak, felfogása kialakítását döntően meghatározták. Másoknak kutatásaik ellenőrzéséhez és anyaguk teljesebbé tételéhez szolgált támaszul. így Fekete Nagy Antalnak a Teleki-Csánki-féle „Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában" Trencsén vármegye-kötete (1941) szerzőjének és Lukinich Imrének A Podmanini Podmaniczky-család oklevél tára I. kötete (1937) összeállítójának. Az alkalom, hogy hiányos, elmosódott írású, nehezen kibetűzhető oklevél Fejérpataky gyöngybetűs átírásából könnyen volt lemásolható, túlságosan is csábító volt, semhogy mindenki ellen tudott volna állani a kísértésnek. A zágrábi F. SiSic Batthyány- és Eszterházy-levéltári okleveleket tüntetett úgy fel, mintha azokat az eredetiekből közölte volna a Starine 39. kötetében (1938),3 6 holott Fejérpatakytól vette át azokat. Míg ebben az esetben csak arról volt szó, hogy kié lesz a közlés prioritásával járó dicsőség, máskor, ha el is tűnt egy-egy másolat, a fonásközlés általában érzékeny kárt szenvedhetett. Nem tesszük fel, hogy bárki szándékosan orozott el Fejérpataky-másolatot. Úgy képzeljük, hogy kifogyva az időből, sietve csúsztatott néhány lapot iratai közé és vitt magával azzal az elhatározással, hogy a szöveget lemásolva legközelebb, másnap visszahozza, de azután valahogy feledékenységből ez elmaradt. Megkönnyítette az ilyesféle eljárást, hogy oly jegyzék, amely laponkinti számozással feltüntette volna a másolatok sorrendjét, nem volt, az a megjelölés pedig, hogy csoportonként hány oklevélmásolat van egy-egy palliumban, az ellenőrzést eleve nehézzé tette. Magam is éreztem és kárát vallottam az ilyesféle könnyelmű eljárás következményeinek. A Zsigmondkori Oklevéltár I. kötete összeállításánál bizonyosra vettem, hogy a pannonhalmi levéltár okleveleit a bencés rendtörténet kötetei és Fejérpataky gyűjteménye teljes egészében tartalmazzák, további kutatásra tehát nincs szükség. A kötet megjelenése után baráti felvilágosításból értesültem, hogy hiányzik Zsigmond két oklevelének kivonata. Ezek az oklevelek annyira nélkülözték a sablonszerű-35 Hóman a III. к. 464. 1.-n (Budapest 1934) erre mint a „hat kötetes Zsigmondkori okmánytárra" hivatkozik. 3 6 Nekoliko isprava iz pocetka XV. st. Részletesebben : Levéltári Közlemények 38 (1967) 21. 7*
