Századok – 1982
Tanulmányok - Engel Pál: Honor; vár; ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről 880/V
884 ENGEL PÁL állnak, de a magyarországi hűbérek (baronie) nem öröklődnek, nem is élethossziglan szólnak, hanem mindet az uralkodó tetszése szerint osztják szét és veszik el."1 2 A továbbiakban ennek a politikai rendszemek néhány vonását fogjuk közelebbről tanulmányozni. Megvizsgáljuk, hogyan történt а Цопогок szétosztása, birtokba vétele és igazgatása, és mi'yen szempontok és elvek alapján szervezték meg az az ország kormányzását. Dolgozatunk tehát elsősorban azoknak az intézményi alapoknak a feltárására irányul, amelyeken az Anjouk „államszervezete" nyugodott; nem foglalkozik magának az államnak mint egésznek a működésével. I. A honor szervezete 1. A 14. századi Magyarország sorsát a király irányította családja tagjaival és a fő egyházi és világi méltóságokkal, a püspökökkel és a bárókkal egyetértésben. Együtt határozták meg a királyság külpolitikai irányvonalát, együtt döntöttek arról, béke lesz-e vagy háború, s ha háború, akkor ki ellen, ők jelölték ki a hadak vezéreit és az idegenbe küldött követségek vezetőit. Döntéseikért a király és nagyjai közösen vállaltak felelősséget is, vagyis idegen hatalmakkal szemben ők képviselték az országot.13 Közösen intézkedtek az ország belső ügyeibén is. Fontosabb határozatait a király mindig'előkelőinek hozzájárulásával, „a főpapok és bárók tanácsából" hozta meg, és minden örök érvényűnek szánt privilégiuma ünnepélyes záradék formájában a tanács jelképes beleegyezését is tartalmazta, a hivatalban levő püspökök és fontosabb bárók nevének belefoglalásával.1 4 12 MarczaliHenrik: A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Bp. 1902. 225. ' *Schiller Bódog: Az örökös főrendiség eredete Magyarországon. Bp.. 1900. 98. 146. 14 Mint az eddigiekből is kitűnt, nem értek egyet azzal a széltében elterjedt nézettel, amely szerint az Anjou-korban általában véve az ország „nagybirtokosai" voltak a királyi tanács tagjai, e birtokosi minőségükből kifolyóan. Ez a nézet Schiller Bódognak az ún. tágabb királyi tanácsról vallott felfogásán alapszik (i. m. 24-25. 33-166, különösen 153 kk) és végső forrása Schillernek az a tarthatatlan állítása, hogy a baro szó a 14. században nemcsak tisztségviselőt, hanem „nagybirtokost" is jelentett, „az előkelő, gazdag, hatalmas urakat általában" (i. m. 264, vö. 69. 4. jegyz.). Schiller részben abból merítette ezt a véleményét, hogy a 14. és 15. századi állapotok között nem tett különbséget, részben pedig láthatóan abból, hogy mindazokat a „tanács" tagjainak tekintette, akik az oklevelekben akár bíróságok ülnökeiként, akár relációs jegyzetekben előfordulnak, márpedig e nevek között valóban sok olyan személyt találunk, akik nem viseltek tisztséget. Mindeme nézeteit azóta többen megcáfolták. A „tágabb tanács" elméletét elvetette Szilágyi Loránd: A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban. Turul 44 (1930) 57, s az ő nyomán Mályusz Elemér: A magyar társadalom a Hunyadiak korában. Mátyás király. Emlékkönyv születésének ötszázéves fordulójára. I. Bp. (1940). 417. 70. jegyzet. Azt. hogy a relációs jegyzeteknek a tanácshoz nincs közük, kimutatta Szentpétery Imre: A kancelláriai jegyzetek Anjou-kori okleveles gyakorlatunkban. Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. Bp., 1933. 482, Szilágyi i. m. 55, és hasonlóan foglalt állást Kubinyi András: A budai vár udvarbírói hivatala (1458-1541). Levéltári Közlemények 35 (1964) 73, 35. jegyzet. (Prozopográfiai vizsgálat ugyanezt mutathatja ki a 14. századi bírósági ülnökökről, bár ilyesmire eddig tudtommal nem került sor.) Azt pedig, hogy a baro csak a 15. század második harmadától kezd „mágnás, nagybirtokos" jelentést felvenni, régen tisztáztaBónis 485. számos
