Századok – 1982
Történeti irodalom - Tokody Gyula: Németország 1918–1919. (Ism.: Erdődy Gábor) 815/IV
815 TÖRTÉNETI IRODALOM disszertációk témájáig lemenó'en. Sz. V. Szmirnov az orosz és a szláv nyelvtudomány történetének a kutatását vizsgálva megállapítja, hogy 1918-55 közt a nyelvészeti munkák 8%-a foglalkozott tudományágának történetével, 1966-70 közt csak 4,35% (és közben is 5% alatt maradt), csak az 1970-es évektől mutatkozik újra fellendülés, most már valóban tudománytörténeti kutatómunkáról lehet beszélni. A teendők vonatkozásában elsősorban módszertani elveket fejteget. G. L. Ars a Szovjet Tudományos Akadémia Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézetének gondozásában megjelenő „Balkáni kutatások" sorozat eddig megjelent köteteiről ad áttekintést. A kötet közli a tudományos tématanács öt témájára vonatkozólag a konferencia által megfogalmazott ajánlásokat, amelyek egyenkint 3-5 oldalon összegezik az egyes előadásokban felvetett és a vita során kiegészített teendők sorát. A hosszúra nyúlt, bár indokolt tartalmi ismertetés után már csak egy rövid megjegyzés látszik ildomosnak. Nagyon örvendetes az összehasonlító módszer ilyesfajta központba állítása, meg az interdiszciplináris kutatások hangsúlyozása. (Tizenegynéhány évvel ezelőtt a szovjet tudósok még meglehetősen elutasítóan viselkedtek ebben a vonatkozásban.) Nyilván tudományszervezési okai vannak, hogy a konferencia címében is Közép- és Délkelet-Európa népeit emlegette, s az előadások nagy része is ezt a régiót tárgyalta, amely egyébként Németországot egyértelműen nem tartalmazza, de Ausztriát igen. (Az elnevezés annál is zavaróbb, mert hiszen Magyarországot, a magyar fejlődést mindig beleértik, holott a magyarok sem szlávok, sem balkániak.) Csakhogy jó néhány esetben maguk az előadások is utaltak a Szovjetunió egyes népeinek a problematikájára, amely a szlavisztika tárgyköréből amúgy sem rekeszthető ki. Amíg a kutatásokat egészében és intézményesen nem terjesztik ki a Szovjetunió európai területén élő szláv és balti (észt, lett, litván) népekre is, az eredmények csak féloldalasak lesznek. Úgy tűnik, a kötet elolvasása után, hogy az a tudományos felelősség, amellyel a teendőkről szóltak, előbb vagy utóbb óhatatlanul a vizsgálódások ilyen jellegű kiszélesítésére vezet majd. Csak azt lehet kívánni, hogy ez valósuljon meg minél előbb. Az itt ismertetett, kitűnő kötet is alapot ad hozzá. ... , , „ ., Niederhauser Emil TOKOD Y GYULA: NÉMETORSZÁG 1918-1919 Akadémiai Kiadó Bp. 1980. 240 о. Az 1918-19-es németországi forradalmak vizsgálatának középpontjába a marxista történetírás a munkásmozgalom kérdéseit állította, s viszonylag kevés figyelmet fordított a politikai rendszer egészének változásaira, a politikai erőviszonyok alakulására. Háttérbe szorult az ellenforradalmi erők működésének, a porosz konzervativizmus és a német militarizmus hatalmi-politikai helyzetének elmélyült elemzése. Ezt az adósságot törleszti Tokody Gyulának az 1918. november 3-tól 1919 nyaráig terjedő időszakot feldolgozó, a téma nemzetközi szakirodalmát is értékelő könyve. A szerző árnyalt képet rajzol az ellenforradalom — mindeddig túlságosan egységesnek ábrázolt - táboráról és működéséről, meghatározza a polgári erők és a szociáldemokrácia viszonyát egymáshoz, a forradalomhoz, ill. a szélsőjobboldali irányzatokhoz. A vizsgált periódust egységes folyamatként fogja fel, és elveti a forradalom történetét a berlini fegyveres felkelés leverésével lezárultnak tekintő koncepciót. Ugyanakkor megkülönbözteti a forradalmi átalakulás két szakaszát; 1: az 1918/19 fordulójáig tartó hónapok, amikor is a tömegmozgalom ereje, a polgári irányzatok szervezetlensége kedvező lehetőséget kínált a proletariátus törekvéseinek realizálására; 2: az 1919. január 10-i nemzetgyűlési választásoktól számított — a proletármozgalom széttörését, a polgári alkotmány megszületését hozó - mintegy másfél év, hangsúlyozva, hogy mindkét periódus alapjellegét a forradalom és az ellenforradalom küzdelme adta meg, csupán annak tartalma, társadalmi háttere változott. Kiemeli, hogy a forradalomban mindvégig a polgári demokratikus jelleg bizonyult uralkodó tendenciának, s néhány marxista feldolgozással vitatkozva leszögezi, hogy a szociáldemokrata tömegek és a kispolgárság nem a reakciónak, hanem Németország polgári demokratikus átalakulásának képezte tömegbázisát. Elveti ugyanakkor azt a nyugatnémet történetírásban jelentkező megközelítést, amely Bismarckot dicsőítve a porosz militarizmus és konzervativizmus részleges rehabilitációjára törekszik, és tagadja a nácizmus, ill. a porosz militarizmus közötti kontinuitás létezését.
