Századok – 1982

Történeti irodalom - Tokody Gyula: Németország 1918–1919. (Ism.: Erdődy Gábor) 815/IV

816 TÖRTÉNETI IRODALOM Tokody nem hagyományos értelemben vett monográfiát ír, mondanivalóját nem az események sorrendjét követve adja eló'. A lineáris szerkesztés „béklyóitól" megszabadulva, a korszak fő problémáit tematikus egységekben elemzi, s ezzel olyan mélyen húzódó összefüggésekre irányítja a figyelmet, amelyeknek az előzményekre is visszautaló, a különböző tényezők közötti kölcsönhatásokat érzékeltető bemutatása a megszokott módszerekkel legalábbis nehezen lett volna megvalósítható. A feldolgozás során megtalálta az információközlés optimális arányait. Az események elmesélése közben úgy szelektál, hogy csak a megértéshez nélkülözhetetlen adatokat közölve nem vész el a részletek között, s előadása megőrzi sodró lendületét. Az első fejezet a császári Németország politikai rendszerének porosz konzervatív jellegét mutatja be. Az elemzés visszanyúl a német konzervativizmus keletkezéséig, különböző irányzatainak elkülönüléséig, és részletesen foglalkozik a rendi felfogás és a modern alkotmányos elgondolások egyeztetésével próbálkozó, a porosz-német konzervativizmus modern alapjait megteremtő Fr. J. Stahl elméleti tevékenységével. A kelet-elbai junker földbirtokosságra és az evangélikus egyházra támaszkodó irányzat mellett a 19. század közepén megerősödött a katolikus egyházzal összefonódó délnémet konzervatív iskola, amely elutasította a kisnémet megoldást, s jelentős paraszti bázisra is támaszkodva a porosznál rugalmasabb szociális politikát hirdetett. 1871 végül is a porosz vonal felülkerekedését jelentette. Tokody részletesen elemzi a birodalmi alkotmányt, és leleplezi a sokak által reálpolitikának nevezett megoldás mélyen antidemokratikus jellegét. A továbbiakban nyomon követi a mozgalom völkisch-antiszemita vonásának fokozatos megerősödését, a pángermán körök jelentős nemzeti liberális erőket is integráló működését, általában a konzervatívoknak az első világháború előkészítésében játszott szerepét. A második fejezet a német munkásmozgalom belső erőviszonyainak változásait vizsgálja 1918 novemberében és decemberében. Mint ismeretes, 1918. november 9-én a Max v. Baden vezette kormány átadta a hatalmat a Népmegbízottak Tanácsának, s ezzel az ország politikai irányítása a szociáldemokraták kezébe ment át. A tanácsmozgalom dinamikus kibontakozása, a kedvező világpolitikai helyzet, a polgári pártok dezorientáltsága következtében a polgári társadalom léte a munkásosztály magatartásától függött. Megvolt a proletárforradalom győzelmének lehetősége, az SZDP vezetősége azonban a polgári demokrácia mellett foglalt állást, a munkástömegek túlnyomó része pedig „nem volt képes a szociáldemokrácia szervezeti, politikai és ideológiai befolyása alól kiszabadulni". A december 16-21 között ülésező birodalmi tanácskongresszus 60%-os szociáldemokrata többsége azt mutatta, hogy a proletárdiktatúra hívei kisebbségben maradtak. Igaz, az NKP december 30-i kongresszusa - rosszul mérve fel az erőviszonyok alakulását, a párt tényleges befolyását - elvetette a parlamenti választásokban való részvételt, az ultrabalos magatartás azonban inkább az ellenforradalmi provokációknak kedvezett. A „baloldali veszély"-tó'l megrettent szociáldemokrata vezetés az elhamarkodott január 6-i berlini felkelés leverésében ellenforradalmi egységekkel működött együtt, ami részben előrevetítette az ellenforradalom újjáéledésének lehetőségét. Döntőnek bizonyult e folyamatban az a körülmény, hogy a porosz bürokrácia hatalmi helyzete a viharos események ellenére érintetlen maradt, ami feltételét képezte a militarizmus újjászületésének. Az anarchiától rettegő szociáldemokrata politikusok tudatosan ragaszkodtak a császári államapparátushoz, s működtek együtt a legfelső hadvezetőséggel. November 10-én Ebért megállapodott Groener generálissal a bolsevizmus elleni közös fellépésről, s ezzel megtette egy „fokozatosan kialakuló és meglehetősen ellentmondásos folyamat első lépését." Tokody óv az elvi megegyezés gyakorlati jelentőségének túlértékelésétől, mivel az önmagában nem befolyásolhatta a német forradalom sorsát, realizálása számos egyéb tényező történelmi egybeesése feltételezte. Hiszen — mint azt a szerző meggyőzően bizonyítja - megvoltak egy demokratikus hadsereg megteremtésének objektív feltételei, s az ellenforradalmi sereg megszervezése, felülkerekedése nem volt elkerülhetetlen, törvényszerű. A negatív fordulathoz jelentős mértékben hozzájárult a katonatanácsokkal szemben a szabadcsapatokra támaszkodó szociáldemokrácia tévedése, Noske berlini fellépése, melynek jelentőségét Tokody Ebért és Groener megegyezésével legalább azonos értékűnek nevezi. S amikor az 1919. február 27-én elfogadott ideiglenes Reichswehr-törvény a hadsereg működését a szabadcsapatokra alapozta, egyben a konzervatív ellenforradalmi tevékenység biztosítékait is megteremtette. A változó körülmények kedveztek a porosz-német konzervativizmus politikai újjászervezésének, a Német Nemzeti Néppárt megalapításának. Miután egységes polgári párt létrehozására objektív ellentétek következtében nem kerülhetett sor (még a liberális mozgalom egysége is hiány-