Századok – 1982
Történeti irodalom - Titova; L. N.: Csesszkij teatr épohi nacional’nogo vozrozsdenija (Ism.: Niederhauser Emil) 803/IV
804 TÖRTÉNETI IRODALOM ki a szerző. Ekkor született meg J. K. Chmelensky révén a színjátszás esztétikai követelményeit is felvető színikritika, amely nem elégedett meg a puszta nemzeti jelleggel. A fejlődés csúcsát az 1830-40-es évek jelentel'ék, amikor a színjátszás már nemcsak a nemzeti múlt felidézésével kívánja a nemzeti mozgalmat szolgálni, hanem a korabeli társadalom hibáit is kezdi szatirikus formában megcsipkedni. A méltán kiemelt központi alak itt Josef Kajetán Tyl. Husz Jánosról szóló drámáját majd csak az 1848-as forradalom idején engedik bemutatni. A forradalom után azonban Tylt egyre erősebben bírálják esztétikai szempontokból, ekkor már a nemzeti mozzanatot önmagában nem találják elegendőnek. Persze, az igények felkeltésében maga Tyl is szerepet kapott, hiszen Shakespeare-t és Schillert fordította és állította színre. Egy epilógus az újjászületés-korabeli színjátszás hagyományainak továbbélésére utal, különösen a második világháború sötét éveiben, és megújulására a felszabadulás után. Bár Tyitova, szándékának megfelelően, kétségtelenül elsősorban a színjátszás szélesebb nemzeti hatását vizsgálja, nem feledkezik meg egyéb kérdésekről, néhány jelentős színészegyéniség portréját is megrajzolja, kitér a színház szerepéről folytatott korabeli vitákra, függelékben ezekből és a színház megteremtésére irányuló erőfeszítések dokumentumaiból közöl válogatást. A színházi zene, a daljáték, az opera fejlődéséről is ad áttekintést, elsősorban Franti&k Skroup tevékenységéről, de ezt a fejlődési sort nem kíséri végig teljes figyelemmel. Smetana tevékenysége persze már kívül esik a tárgyalt korszakon. A középpontban a prágai színházi élet áll, kevesebbet tudunk meg a vidéki műkedvelő előadásokról, pedig ezek nemzeti szerepét a szerző hangsúlyozza, és jóformán semmit a hivatásos vándorszínészekről. Ezeket a mozzanatokat érdemes volna a jövőben még tovább kutatni. Az analógiák a korabeli magyar színjátszással ebből a rövid tartalmi ismertetésből is nyilvánvalók, a külföldi darabok hazai adaptálása, a történeti drámák szerepe, azután a kor bírálata, a vígjáték és a szatíra valamiképpen mégiscsak óvatos formájában. Az analógia persze nemcsak a magyar fejlődésre áll, a vándorszínészettel, a német színjátszás erős konkurrenciájával, hanem szélesebb kelet-európai analógiái is nyilvánvalóak, oroszoknál, lengyeleknél, horvátoknál vagy bolgároknál. J. K. Tyl mintha egyszemélyben volna Gribojedov, Kisfaludy Károly és Nestroy. Érdemes volna egyszer ezeket a szélesebb analógiákat is egészükben kibontani. A szerző az egyes fejezetekhez rövid általános történeti bevezetéseket is írt, ezekben adódnak félreértések (pl. az oktrojált 1849-es ausztriai alkotmány bevezetésével kapcsolatban), és ezek is, mint általában az egész munka, a korszak hazafias pátoszát visszhangozzák. Bizonyos hűvös disztancia-tartás nem ártott volna. Ehhez kapcsolódnak olyan megállapítások, hogy a csehországi arisztokrácia távol tartotta magát a nemzeti mozgalomtól, így a színjátszás ügyétől is. De Tyitova mondja el azt is, hogy a prágai ún. rendi színházat, amelyben Mozart Don Giovanniját mutatták be először, s amelyben cseh prózai és zenei darabokat is rendszeresen játszottak, egy Nostic gróf építette. Állandóan visszatérő — kissé sematizált és túlhangsúlyozott - motívum a nemzeti elnyomás, a németesítés. Ne feledkezzünk meg ugyanis arról sem, milyen örömmel fogadta a korabeli cseh közvélemény, még egy Josef Dobrovskyt is beleértve, az uralkodóház részéről a cseh nyelv kányában tett gesztusokat. A már említett esztéta és színibíráló, J. K. Chmelensky, akinek az érdemeit a szerző méltán emeli ki, állami, bírósági tisztségviselő volt. Az sem érthető teljesen, hogy a színjátszás terén minden, ami német, az eleve negatív, rossz, elítélendő. Ennek ugyancsak a szerző számos adata mond ellent. Tyl élete utolsó éveit egy német vándorszínész-csoport keretében töltötte el, s ez a csoport német és cseh nyelvű előadásokat egyaránt tartott. A német színjátszás fejlődését tárgyaló szovjet munka nyilván másképp helyezné el a hangsúlyokat. Mindez azonban a munka érdemein nem módosíthat. Tyitova érdekes, jól megírt munkája a cseh fejlődésről megbízható képet nyújt. Jó volna, ha kutatásait a korszakon belül más szláv népek analóg jelenségeire is kiterjesztené. Niederhauser Emil
