Századok – 1982
Tanulmányok - Nagy László: Erdély és a tizenötéves háború 639/IV
644 NAGY LÁSZLÓ tikai vezetés a „divide et impera" elvét alkalmazva alkotta meg és tartotta fenn hosszú időn át Erdély „különleges státusát''. Ám ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a stratégiai szempontot sem, hogy Erdély kiválása a török ellen küzdők sorából egyúttal elzárta a két román vajdaságot és a török más balkáni hódításait a Habsburgsegélyforrásoktól.38 Ennyi stratégiai előny ellenében talán nem is tekinthető valamiféle különösebb „nagylelkűségnek" az, hogy a szultáni hatalom szavatolta az erdélyi fejedelmek oltalmát mindenfajta külső és belső támadással szemben.3 9 Az a körülmény, hogy a kicsiny és elmaradt fejedelemség uralkodója bizonyos keretek között maga mögött tudhatta egy hatalmas világbirodalom anyagi támogatását és katonai erejét, sajátos, megkülönböztetett helyzetet biztosított Erdély urainak az európai uralkodók sorában. Mialatt a királyi Magyarországon a Habsburg-uralkodók a 17. század folyamán is csak késhegyre menő küzdelmek árán tudtak akár csak egy morzsányit is lefaragni a nemesi rendi jogokból, Erdélyben a fejedelem szinte korlátlan úr volt a rendek felett. A szó szoros értelmében élet és halál ura, önkényének legfeljebb a török porta, vagy a saját lelkiismerete szabott korlátokat.4 0 Szekfű Gyula megfogalmazása szerint az erdélyi országgyűléseknél „szolgálatkészebb testület alig van a XVI. században, mikor még másutt a rendiség utolsó kemény harcát folytatja a fejlődő abszolutizmussal"41 . E jelenség okait kutatva, találkozhatunk olyan magyarázattal, hogy miután Gyulafehérváron Hunyadi Mátyás műve folytatódott, ott nem alakultak ki olyan, a nemesi köztársasághoz hasonló állapotok, mint Habsburg-Magyarországon: „Erdélyben a fejedelmek olyan erősek, mint Mátyás és olyan egyeduralkodók, mint az akkori fiatal nemzetállamok királyai." Miután az erdélyi fejedelem roppant nagy vagyon ura — „gazdag magyar úr a szegény erdélyi rokonok között" — nincs, aki korlátozhassa önkényét. Jóllehet, az országgyűlés elvileg ellenőriztethette volna az uralkodót a fejedelmi tanáccsal, ám az önkény éppen a tanácsosok sorából szedte a legtöbb áldozatát, ami ugyancsak megkérdőjelezte ennek az ellenőrzésnek a hatékonyságát! Az erdélyi és a magyarországi különbségek létrejöttéhez hozzájárult olyan szubjektív momentum is, hogy amíg a magyarországi nemesek, akik a csataterekről mentek Bécsbe, s „a halál vőlegényei" voltak, más elbánást vindikálhattak maguknak, mint békés körülmények között élő alattvalók. A „kegyetlen zsarnokság" alatt élő erdélyi főurakat és nemeseket még az a hit sem tüzelhette, mint a protestáns francia főurakat, vagy az angol katolikus hitvallókat, hiszen az erdélyi fejedelmek vallási türelmi politikája a legerősebb lelki fegyvert, „a vértanú hitvallását" csavarta ki a kezükből.42 3 8 Makkai L.: Erdély története. Bp., 1944. 222. Ld. még újabban Marosi E.: A török elleni harc lehetőségei 1352- 1718 között. Historiográfiai áttekintés. HK. 1980. 4.sz. 589. 39 Bővebb kifejtését, forráshivatkozásokkal ld. Nagy L. : Erdélyi „boszorkányperek" a politikai hatalom szolgálatában SZ 1978. 6. sz. 1132-1138. 40 ,,Bebek és a Kendi testvérek kivégzése óta Erdélyben is hóhérbárd lebegett a tanácsosok feje felett.. Az uralkodó és a nemzet viszonyának egyoldalú megállapítása elvi alapot adott a terrornak ..." L. Makkai L. \ i. m. (1944) 225. Vö. Nagy L. \ i. m. SZ 1978. 6. sz. 1133. o. Apró, de jellemző adalék Apafi Mihály fejedelem kifakadása az 1672-es októberi országgyűlésen, amikor is így ripakodott a rendekre: „mit piszkálnak ő kegyelmek méltóságomba, mi kezünkben nem ő kegyelmetek adták a botot". Idézi TrócsányiZs.: Teleki Mihály. Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig. Budapest, 1972. 134. 41 Hóman В.-Szekfű Gy. : Magyar történet. Bp., 1935. III. к. 303. 4 2 С s. Szabó L.: i. m. EÖ. II. к. Bevezetés, VIII-IX. о. Az erőszakos halállal meghaltak egy részének névsorát I. Apor P. : Lusus mundi et ejusdem actus scenicus c. munkájának „Notatu digna" függelékét: MHHS VII. k. 258-263. Vö. Trócsányi Zs. : Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései. (Adalékok az erdélvi rendisée történetéhez.) Bn.. 1976 180- 208
