Századok – 1982

Folyóiratszemle - Winkler; Heinrich A.: A baloldalitól a jobboldali nacionalizmusig. A német liberalizmus és az 1878/80-es válság 627/III

FOLYÓIRATSZEMLE 627 HEINRICH A. WINKLER A BALOLDALITÓL A JOBBOLDALI NACIONALIZMUSIG. A NÉMET LIBERALIZMUS ÉS AZ 1878/79-ES VÁLSÁG A Vormarztó'l a birodalomalapításig a nemzeti jelszó a polgárság emancipációs törekvéseit fejezte ki. A feltörekvő' burzsoázia, mint a nemzeti egység programjának legfőbb hordozója, a nemzeti kulturális örökségre támaszkodva, s az egységes piac követelményét fokozatosan előtérbe állítva, a nacionalizmus olyan tartalmát fogalmazta meg, amely a társadalmi modernizáció motorjának bizonyult. A 70-es évek végére a német nacionalizmus jellege azonban módosul. E funkcióváltozás lényegét a szabadelvű Ludwig Bamberger a következőképpen fogalmazza meg 1888-ban: „A nemzeti lobogó a porosz ultrák és a szász céhtársak kezében a karikatúrája lett annak, amit eredetileg jelentett, s e karikatúra egész egyszerűen úgy jött létre, hogy a legyőzött ellenfelek a nyertes levetett öltözékét magukra vették, s azt saját formájukra igazították, újrafestették és kipofozták, hogy a nemzeti mozgalom nevető örököseiként belebújhassanak." Az 1866-os események Winkler szerint még nem okoztak törést a nacionalizmus polgári koncepciójában. Sőt, a szabadság nélkül létrehozott egység felcsillantotta annak lehetőségét, hogy a katonai kiadások okozta túlterheltségtől Poroszországot megszabadítsa. E feltételezés sokban hozzájárult azon illúzió megfogalmazódásához, mely szerint a német egység bismarcki megteremtése egyben a liberalizálódás kezdő lépését is jelenti. Ezzel egyidőben az óliberális körök a parlamentarizmussal kapcsolatos ambíciók feladásához jutottak el. 1869-ben megjelent, „Das konstitutionelle Königtum in Deutschland" с. munkájában Treitschke leszögezte, hogy „egy erős királyság, amely a szociális ellentétek felett áll, nélkülözhetetlen a társadalmi béke megőrzéséhez és megerősítéséhez, s a gyorsan növekvő népgazdaság által a későbbiekben még felvetődő súlyos problémák elfogulatlan megoldásához". Törekvéseik ennek megfelelően már nem a feudális nemesség hatalmának megtörésére, hanem a megszerzett pozíciók megtartására irányultak. A fentiekből kiindulva Winkler a kultúrharc lényegét nem abban a bismarcki törekvésben látja, hogy a liberálisok fokozatos parlamenti előrenyomulását megakadályozza, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti liberálisok azon kísérletében, hogy megelőzzék egy alternatív parlamenti többség kialakulását. A Bismarckkal együttműködő szabadelvűek ugyanis úgy érezték, hogy a 70-es évek Németországában a parlamentáris rendszer fő vonalaiban már megvalósult, s hogy érdekükben nem annak továbbfejlesztése, hanem deliberalizálása áll. A nemzeti jelszó így 1870-78 között a nemzeti egységet már megteremtve, de azt belülről veszélyeztetve érző nemzeti liberálisok ideológiai fegyverévé vált Programjukban a tőkés modernizáció irányába mutató antifeudális jelleg egyre inkább elhalványult, ami a megtartást előtérbe állító antiszocialista tendencia megerősödésével járt együtt. Nacionalizmusuk az eredeti modernizációs elképzelések számos elemét őrizte még, a majorizálástól való félelmük azonban a liberalizmussal ellentétes eluralkodását vonta maga után. Az 187 8-79-ben bekövetkezett fordulatot végül is a bismarcki politikai irányvonal módosulása idézte elő. A kancellár ugyanis elérkezettnek látta az időt a liberálisokkal kényszerből vállalt együttműködés felmondására, a konzervatív erők befolyásának növelésére. A konzervatívok és a jobboldali nemzeti liberálisok együttműködésére alapozott alternatív többség megteremtésének hátterét gazdasági változások képezték. A gazdasági növekedés erős csökkenése és a szociális forradalomtól való félelem hatására sokan a liberálisokat tették felelőssé a válságért, s ez a protekcionizmus híveinek táborát erősítette. A védővám bevezetésében érdekelt fém- és textilipari körök, valamint a porosz nagybirtokosok offenzívát indítottak az ipar- és kereskedelmi szabadság ellen. A konzervatív csoportok nacionalizmusa kezdettől antiliberális, antiinternacionális, sőt antiszemita volt, amely a liberalizmust nemzetellenesnek, a zsidóság szálláscsinálójának nevezte. 1878. május-júniusban több irányból indult támadás a fennálló rendszer ellen, s annak kiteljesedése egyben a német nacionalizmus karakterváltozásainak folyamatát is lezárta. A liberális jogállam durva megsértését jelentő kivételes törvény elfogadása a Bismarck előtti behódolással ért fel, s ezzel egyidőben vált a jobboldali nacionalizmus integráns alkotóelemévé a szociális forradalomtól való félelem. A vámkérdésről rendezett 1879. július 12-i szavazás már a nemzeti liberalizmus szétesését tükrözte, s az 1887-ben megvalósuló konzervatív-nemzeti liberális szövetség alapjait fektette le.