Századok – 1982

Folyóiratszemle - Manyikin; Sz.–Jazkov; Je; F.: A harmadik pártok szerepe az USA pártpolitikai rendszerében 625/III

626 FOLYÓ1RATSZF.MLE szerűségük. Magyarázatként a szerzők az elvekhez való doktriner ragaszkodást, a szervezeti és a reálpolitikai szempontok elhanyagolását említik. Emellett szembetalálták magukat a már ekkor amerikai nemzeti sajátosságként és vívmányként idealizált kétpárt-rendszer politikai presztízsével is. Az 1840-es évek derekától elszürkült, felbomlott a Szabadság Párt. Sok követője a későbbi republikánusok sorait gyarapította, mérsékeltebben vetve fel a rabszolgaság kérdését. A legjelentősebb harmadik párt a populista mozgalomból nőtt ki az 1890-es években. Előzményként az 1870-80-as évtizedben jelentkező kisebb politikai szerveződésekre - Greenbacker, Független Köztársasági, Farmer Szövetség - utalnak a szerzők. Ezekben az agrár vagy ipari Amerika alternatívái ütköztek meg, az ún. kisemberek érdekeit tükrözték. A populizmus antimonopolista jelleggel az ún. kisembereket, a farmereket és a munkásokat egyaránt mozgósította. 1892-ben szerveződött párttá a nagytőke korlátozásának, a politikai jogok kiszélesítésének programjával. Radikális szárnya (G. Lloyd, I. Donelli) a választók törvény-kezdeményezési jogát, a képviselők visszahívásának lehetőségét, a referendumok rendszeressé tételét vetette fel. Az 1892-es választás során komoly eredményeket ért el a párt. Elnökjelöltje 1 millió szavazatot kapott, 4 államban soraiból került ki a kormányzó, 3 szenátort és 10 képviselőt juttatott a törvényhozásba. Az 1896-os választások alkalmából azonban már kiütközött a széles, heterogén bázis hátránya, a szociális és faji megosztottság. A Demokrata Párt ezt kihasználva, frakciókat választott le a populisták táborából. Jó néhány követelésüket beépítette saját programjába (progresszív adózás, az igazságszolgáltatás kiiktatása a munkajogi vitákból stb.), ezzel is bizonyítva rugalmas alkalmazkodó képességét. A századfordulón újra zavarok nélkül funkcionált a a kétpárt-rendszer. A balra nyitó Demokrata Párt megerősödött, jórészt integrálta, s ezzel leszerelte a populista mozgalmat. Hasonló taktikával találták magukat szembe a progresszisták, akik 1912-ben léptek fel ugyancsak monopólium-ellenes törekvésekkel. Teljes integrálásuk a kétpárt-rendszer váltógazdálkodásába nem sikerült, de a populizmushoz hasonló tömegbázist nem tudtak megragadni. Örökségüket folytatták az első világháború kitörését követő évtizedben jelentkező mozgalmak, szervezetek. Az 1920-as évek közepétől kibontakozó prosperitás azonban magabiztossá tette az amerikai nagytőkét. A rugalmas megosztás, integrálás eddigi taktikáját a kemény visszautasítás politikája váltotta fel. Roosevelt fellépéséig számottevő harmadik politikai erő nem jelentkezett. Annak ellenére nem, hogy az alapjukat képező társadalmi, politikai körülmények az 1920-as évtized második felében is fennálltak: a farmerek elszegényedése, kiszolgáltatottsága, a szakszervezeti jogok korlátozása, a társadalombiztosítás hiányosságai stb. Roosevelt vezetésével a Demokrata Párt felelevenítette az 1890-es évek hagyományait. Egyesítette a társadalmi mozgalmakat, kiszélesítette bázisát, ami nem csupán a választási győzelmet eredményezte, hanem kivezette az USA-t a társadalmi, politikai válságból. A Roosevelt által kiszélesített, neoliberális elvek szerint, állam-monopolkapitalista eszközökkel fenntartott bázis a háború befejezését követő években felbomlott. Truman felismerte a jelenséget, a polgárjogi kérdések felvetésével akarta elhárítani, de a győztes, magabiztos amerikai Kongresszus lehetetlenné tette az engedményeket. A háború után, a korábbiaktól eltérően, jobboldali harmadik erők színezték az amerikai politikai struktúrát. Új vonás az is, hogy nem önálló, szervezett tényezőként, hanem a válságjeleket mutató vezető pártok frakciójaként léptek fel. A szövetségi kötelékek lazítását, federalisztikus törekvéseket fogalmaztak meg, kiélezték a faji kérdést. A pártok vezetését nem tudták kézbe venni, de jobbratolódásukban meghatározó szerepet játszottak. Wallace, a Demokrata Párt balszárnyán, haladó programmal nem tudta visszatartani a folyamatot, amiben a hidegháborús nemzetközi helyzet is szerepet játszott. Az 1960-70-es évtized fordulóján a Demokrata Párt belső reformjával kísérleteztek a „progresszizmus" örökségét ápoló erők. A fiatalok, a négerek és a nők képezték e polgárjogi mozgalom bázisát, amely a vietnami trauma következtében kiszélesedett, de az erőviszonyokat gyökeresen nem változtatta meg. Befejezésül az amerikai kommunisták véleményét idézik egyetértően a szerzők, miszerint az ún. harmadik pártok csak a társadalmi, ill. az ideológiai bázis egységesítésével válhatnak számottevő politikai erővé. (Voproszi isztorii, 1981. 2. szám 50-66. I.) M.