Századok – 1982
Tanulmányok - Ránki György: Az angol ipari forradalom kérdéséhez 539/III
AZ ANGOL IPARI FORRADALOM KÉRDÉSÉHEZ 561 A proletariátus kialakulása azonban nem csupán bér kérdése. Ez egy sokkal radikálisabb emberi-társadalmi változás, mely sokkal mélyrehatóbb átalakulást idéz elő az emberiség nagy részének életében, semhogy a probléma mélységét, a változás sokkhatását csakis a bérek és a jövedelem alapján megérthessük. A bérmunkás nemcsak abban jelentett újat, hogy a társadalom alapvető osztályává, a proletariátussá fejlődött, hanem abban is, hogy gyökerében más volt, mint az ipari forradalom előtti bérmunkás. A munkaviszony személytelenné vált, és megszűnt a korábbi céhbeli mester és legény bizonyos személyes jellegű kapcsolata. A gép megszabja a munka ritmusát, és a munka intenzitásának a korábbinál jóval nagyobb fokát kívánta meg, és ha valaki ennek nem kívánt vagy tudott engedelmeskedni, úgy vagy a tulajdonos büntetése, vagy a gép bosszúja (sérülések, balesetek) érték. A munka a faluból a városba tevődött át. 1750-ben még csak két városnak - London és Edinburgh - volt több mint 50 000 lakosa, 1801-ben már 8-nak, és 1851-ben 29-nek. A piszkos, füstös városokban, amelyek a gyárak növekvő munkaerőszükségletének megfelelően robbanásszerűen szaporodtak, természetesen a közművesítés — víz, tisztítás stb. — messzemenően nem tartott lépést a lélekszám gyarapodásával. A betegségek melegágyai voltak azok a nyomortanyák, ahol a faluból a városba özönlő munkaerő először menedékre talált. A faluból (és Írországból) pedig áramlott a munkaerő. Igaz, az újabb kutatások bizonyították, hogy erős túlzás volt a bekerítések kapcsán a falvak elnéptelenedéséről beszélni, de a munkaerővándorlás így is jelentős volt. A nagy népszaporulat mellett (1801 és 1851 között 10,5 millióról 21 millióra emelkedett a lakosság) az ún. szegénytörvény is egyenesen ösztönözte a falusi népfelesleg elvándorlását, megvonva azoktól a korábbi támogatást, akik foglalkoztatás révén nem tudták megélhetésüket biztosítani. Uzsorás háztulajdonosok egész sora gazdagodott meg a városba özönlő munkások embertelen körülményein, ahogy azt Dickens oly megrázóan ábrázolta könyveiben. Az új munkásosztály a falusi környezethez, a kézműipar lassúbb és szabadabb ritmusához, nagyobb mozgásszabadsághoz igazodó életritmusát csak lassan alakította át a városhoz, a gyárhoz, a munkabérekhez, az ebből fakadó kényszerhez, a szegénytörvényben előírt munkabérekhez. Az új burzsoázia számító racionalizmusa összeütközött a munkásosztály „felelőtlenebb" megélhetést kereső és szociális gondoskodásra váró magatartásával. Az iparosítás előtti tradíciók csak lassan, nyomokban adták át helyüket a modern munkásosztály mindennapos küzdelmének. És ha a szakmunkások hamar képesek voltak jobb életfeltételeket kiküzdeni, tömegek voltak — különösen a lesüllyedt kézműiparosok, az átmeneti helyzetben levők —, akik egyértelműen nyomorogtak, éheztek, akik az első sztrájkokban és mozgalmakban a szó szoros értelmében kenyérért harcoltak, akikre egyértelműen igaz volt egy amerikai 1845-ből származó megjegyzése: „Életem minden napjában megköszönöm az égnek, hogy nem vagyok családos szegény ember Angliában"2 8 . 2 'Asa Briggs: The Victorian Cities. London, 1963.13.
