Századok – 1982
Vita - Mérei Gyula: Megjegyzések Tolnai Györgynek a Magyarország története V. kötete ipartörténeti fejezetéhez kapcsolódó hozzászólásához 343/II
VITA 345 még hogyha figyelembe vesszük a dologházak, szegényházak, árvaházak lakóinak valóban túlnyomórészt paraszti származását is. Tolnai György maga is utal olyan adatra, amelyből kiderül, hogy a hatóságok és magánosok is úgy vélekedtek; egyes emez intézményekben végzendő munkák szorgalmazása végett, az ezekbe kényszerített embereket könnyen lehet — megítélésük szerint — betanítani az ott végzendő munkára. Ez amellett szól, hogy hazulról nem hoztak fonó-szövő készségeket. Tolnai György ilyenformán ebben a tekintetben is túlozza ezeknek az intézményeknek a textilipari termelésben játszott szerepét, talán az angliai példára gondolva. Tolnai György munkája 97. oldalán összegezi a parasztipar szerepét eltúlzó nézeteit, amelyek mellett „Hozzászólásában" is kitart. Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában (Bp. 1975.) című könyvében kifejti, miért nem járhatta a magyarországi vidéki kézművesipar a feudális kötöttségekből folyóan a Rural Industry útját, miért nem azonosítható tényszerű bizonyítás nélkül a tömegtermelő iparágak termelése a háziiparival, miért nem fejlődött — néhány kivételt nem számítva — a felvásárló kereskedelem tőkés ipari'vállalkozássá még a legbiztatóbb kilátásokkal biztató leniparban sem. Gyimesi Sándor tényszerűen feltárja, hogy a magyarországi fonaléhség oka a fonóbázis gyengesége volt. Megállapításaival egyetértek. (Gyimpsi: i. m. 174-180, 185-190. o.) Egyébként az a körülmény, hogy igen sok volt a Tolnai György könyvének II. Függelékében szereplő vállalatok közül a selyemmel dolgozó, szintén a parasztipari bázis ellen szól. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az 1840-es években is bécsi cégek voltak a kincstári és a határőrvidéki, tehát a selyemgubó csaknem teljes mennyiségét termelő helyek selyembeváltóállomásainak a bérlői, akik részben a Habsburg-uralom alá került észak-itáliai területre küldték a nyersselymet és onnan vetülék- és láncfonallá feldolgozás után szállították Bécsbe, részben egyenesen Bécsbe szállították a nyersselymet ottani hasonló célú feldolgozás végett, úgyhogy a magyarországi selyemszövetkészítők kénytelenek voltak Bécsből hozatni a selyemfonalat. (A vonatkozó levéltári források feldolgozása az 1951-ben megjelent könyv 230. oldalán található meg, a jegyzetekben pedig a forráshelyekre hivatkozás is.) A levéltári források felhasználásával kapcsolatban szükséges elmondani, hogy főként a II. Függelékben található adatok esetében még azokat a levéltári forrásokat sem használta, amelyek a Fővárosi Levéltárban megtalálhatók és amelyeket az 1951-ben megjelent monográfia már feldolgozott, holott a Hetilapnál és az Iparcímtárnál megbízhatóbban állapíthatta volna meg ezek alapján az egyes üzemek munkaszervezetét, felszereltségét, munkáslétszámát, némely esetben még évi termelési értékét is. A megfelelő levéltári források hasznosítására egyébként magam irányítottam rá Tolnai György figyelmét több órás beszélgetésünk során, még jóval kandidátusi értekezésének védése előtt - miután kérésére elolvastam kéziratát -, éppen annak érdekében, hogy állításait tudományosan bizonyítani tudja. Erre a figyelmeztetésre utal köszönettel munkája 92. oldalán a 22. jegyzetben. Magam sajnálom a legjobban, hogy nem fogadta meg ezeket az ajánlásokat. 2. A II. Függelék 216-220. oldalain található üzemfelsorolásnak a Magyar Királyságra (a Délvidéket és Horvát-Szlavóniát is beleértve) vonatkozó 121 tételéből 43-ról annyi biztosan megállapítható, hogy céhen kívüli üzem volt. Az azonban — bizonyító anyag híján — egyelőre nem dönthető el, valóban minden esetben tőkés vállalatról van-e
