Századok – 1982
Közlemények - Arday Lajos: Dokumentumok a jugoszláv–magyar határ kialakulásáról (1918–1919) 323/II
324 ARDAY LAJOS matáknak. így külön kötet készült Magyarországra vonatkozóan Szlovákiáról, Erdélyről és a Bánságról,3 de a Partiumról, Nyugat-Magyarországról, Bácskáról nem, mivel 1917 végén — 1918 elején Angliában e területeket Magyarország elvitathatatlan részeinek tekintették. Az előzetes tárgyalások során — nagyjából 1919. január végéig — az angolszász képviselők szavakban ugyan hangoztatták, hogy az új határokat a wilsoni önrendelkezés és az etnikai elv alapján kívánják meghúzni, a területi bizottságokban végzett gyakorlati munkájuk ennek ellenkezőjét bizonyítja. Ami a részleteket illeti: az amerikaiak az etnikai határok mellett voltak, s kezdetben a brit álláspont is ehhez állt közel. A február—márciusi sorsdöntő hetekben, s később még inkább, szinte teljes az egyetértés az angol és a francia delegációk tagjai között a közép-európai területi rendezést illetően: a szövetséges államoknak „életképes" gazdasági-stratégiai határokat kell biztosítani.4 A brit politikában három irányzat érvényesült. A liberálisok — legjelentősebb képviselőik Lloyd George és Smuts — a nemzetiségi megoszlást szigorúan követő határokat szerettek volna kialakítani, de mivel így „életképtelen" országok jöttek volna létre, azokat egy nagyobb - legalábbis gazdasági - egységbe kívánták tömöríteni, lehetőleg angol vezetéssel. A Brit Birodalom kiterjesztésére és megerősítésére törekvő politikusok és általában a katonai vezetők — legalábbis 1919. nyaráig - e térségnek nem tulajdonítottak fontosságot. A Német- és Oroszország közötti „the land between"-t elhanyagolható tényezőnek, kompenzációs területnek tekintették, s „leírták" azt Francia- és kisebb mértékben Olaszország javára, s ha a világméretű alkudozások során kompromisszumokra kényszerültek, itt engedtek, hogy előnyökre tegyenek szert az olajban gazdag Közel-Keleten, Afrikában, vagy a flotta-egyezmények terén. A Magyarország és szomszédai sorsát meghatározó határkérdések eldöntésénél a legnagyobb befolyást a harmadik irányzat gyakorolta, amely különösen a Külügyminisztérium fiatalabb tisztviselői körében volt népszerű. A század első éveiben átszervezett Foreign Office-ban egyre inkább felülkerekedett a VII. Edward támogatását élvező, francia-orosz orientációt képviselő Bertie-Hardinge—Mallet-A. Nicolson—Crowe-csoport. Ez a Gladstone-i pro-szláv tendenciákat folytató politika szembefordulást jelentett Anglia 3 Fanét tábornok és más helyi francia parancsnokok 1919 tavaszán egy függeüen bánáti köztársaság kiépítésén fáradoztak, mely magva lehetett volna egy francia vezetéssel létrejövő dunai államszövetségnek. A magyarok — különösen a szociáldemokraták - és a németek, akiknek számára ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy idegen uralom vár rájuk, támogatták az elképzelést, sőt Kun Béla sem ellenezte. Meglepő, de az önállósulási törekvéseket Belgrád sem gátolta, amikor a szerb vezetők látták, hogy a katonai megszállás ellenére sem tarthatják meg a Bánát egész területét. A terv a román nacionalisták, az angolok és az olaszok ellenállásán bukott meg. PRO FO. 608 vol. 30 file 78/1/2 No. 10544 150-168 Vuk Vinaver: Jugoszlávia és Magvarország a Tanácsköztársaság idején, Századok 1971/6 1224. 4 A határmegállapító bizottságokban működő brit delegátusok vezetője, Sir E. Crowe így érvelt a román-jugoszláv területi bizottság febr. 17-i ülésén: „. . . Indítványozom, ha azért, hogy közlekedési vonalat tudjunk biztosítani, fel kellene áldoznunk néhány százezer magyart, ez ne állítson meg bennünket." de Lapradelle: La Paix de Versailles. IX. 348. 1. Idézik: F. Deák: Hungary at the Paris Peace Conference. New York, 1941, 53-54; Perman: i. m. 139. Ezt bizonyítja beosztottjának, H. Nicolsonnak márc. 2-i naplóbejegyzése is: „. . . Ördögi dolog. A jenkik ... az etnikai vonal mentén akarnak menni. . ." H. Nicolson: Peacemaking, 1919. London, 1933. 275.
