Századok – 1982

Folyóiratszemle - Grzybowski; Stanislaw: Az 1574-i varsói konföderációs törvény és Európa vallási türelmi rendeletei 179/I

FOLYÓIRATSZEMLE 179 STANISLA W GRZYBOWSKI: AZ 1573-1 VARSÓI KONFÖDERÁCIÓS TÖRVÉNY ÉS EURÓPA VALLÁSI TÜRELMI RENDELETEI Zsigmond Ágost király 1572. július 7-én bekövetkezett halálát a lengyel köznemesség úgy értékelte, hogy a Jagelló-dinasztia kihaltával kormányzati rendje és törvényei is érvénytelenné váltak. Olyan intézkedéseket akartak tehát hozni, amelyek újra jó időre meghatározhatják az állam rendjét. Ilyen előzmények után született meg 1573. január 28-án az ún. varsói konföderációs törvény. E törvény - amely 12 cikkelyt tartalmazott — céljául „az állam békéjének, rendjének, jogainak és védelmének fenntartását" tűzte ki. Alkotói 4 cikkelyt (3-6.) - tehát a törvény egyharmadát - a katolikusok és ortodoxok közötti vallásbéke megőrzésének szenteltek: büntetéssel fenyegették megszegőit, megerősítették a földesurak kegyuraságát, elhatárolták a két egyház javait. A kor krónikásai tudták, hogy míg e törvényt az országgyűlés valamennyi világi küldötte aláírta, addig a püspökök megtagadták aláírását. A rendek mégis belevették Valois Henrik király választási feltételei közé, s ha ő nem is fogadta el e feltételt, Báthory István királlyal végre sikerült megerősíttetniük. Az 1573-i konföderációs törvény helyét a lengyel történelemben csak a korabeli Európa más vallási vonatkozású törvényeivel vagy dokumentumaival összevetve jelölhetjük ki. A lengyel törvényhozók ugyanis nem valami soha nem látott sajátosságot alkottak. Szemük előtt nyilvánvalóan a német és cseh történelem „országos békéi" (Landesfrieden) lebegtek. A cseh utraquistákkal (huszita kelyhesek) kötött megegyezések (1440, 1485, 1512) is jó példát szolgáltathattak az uralkodó és a rendek vallási kompromisszumára; a vallásháborúk megakadályozása céljából megkötötték mind az uralkodó, mind a rendek kezét. Az utraquisták helyzete mégis bizonytalan maradt, a pápa sohasem fogadta el a baseli zsinat vallásukat elismerő egyezségét. Az igazi összehasonlítási alapot természetesen a reformáció idején létrejött helyzet, a reformációs korszak vallásháborúi és vallásbékéi kínálják. A továbbiakban ezeknek szenteli figyelmét a szerző is. Emlékeztet rá, hogy a reformációs korszak első vallásháborúja Svájcban tört ki a Zwinglit követő Zürich és a katolikus kantonok között (1529). Zwingli halála (1531) után azonban városa békét kötött ellenfeleivel. A vallás ügyét e béke megegyezése szerint a helyi lakosság érdekeit figyelembe véve igyekeztek rendezni. Hasonlóképpen a helyi szempontok szerint való rendezés jellemezte az 1555-i augsburgi vallásbékét is. E megegyezést általában a „cuius regiô eius religio" elvének kimondásával kapcsolatban szokták emlegetni, holott ez a jóval később kitalált formula nem ad teljes és pontos meghatározást. Azoknak az alattvalóknak, akik nem követték fejedelmük vallását, e béke biztosította a kivándorlás lehetőségét. Egy nagyobb kivándorlási hullám azonban bármely fejedelmet károsan érintett volna. A német fejedelemségekben így jó ideig megtalálhatjuk a fejedelem által gyakorolt vallástól eltérő hit képviselőit is. A gyakorlat meglepő módon azt mutatja, hogy a katolikus fejedelmek türelmesebbek voltak másvallású alattvalóikkal szemben, mint a protestáns uralkodók. Következetlensége miatt érdemes külön megemlítenünk a Habsburgok valláspolitikáját. A császárok a birodalmi területeiken gyakorolt engedékenységüket az örökös tartományokban és a cseh királyságban különös szigorral ellensúlyozták. Kemény kézzel léptek fel a cseh utraquisták ellen is. Magyarországi mérsékeltebb magatartásukat Erdély szinte teljes vallási türelme befolyásolta. Európa többi országának vallási képe meglehetősen nagy eltéréseket mutatott. Franciaországban az 1572-ben kirobbant hugenotta háború az európai átlagnál jóval kedvezőbb helyzetet számolt fel. Bár e vallásháborúra 1598-ban pontot tett a nantes-i edictum, ennek engedményei viszont könnyen az ország megosztottságához vezethettek: a hugenották kezére adott várak egy kálvinista köztársaság veszélyét vetítették előre a katolikus monarchián belül. Ennek felszámolására - már jól benn a 17. században - majd csak Richelieu vállalkozott. Szerepet játszott a vallási ok a németalföldi szabadságharc kirobbanásában is. A rendek az augsburgi vallásbékére hivatkozva keltek fel a spanyol katolizálás ellen. A belső vallási ellentétekre csak az 1578-i antwerpeni vallásbéke tett pontot. Anglia utoljára lépett a vallásháborúk résztvevői közé. A nemzeti (anglikán) egyház sokáig meg tudta akadályozni a háborút, mert jól használta ki a puritánok és a katolikusok kölcsönös ellenségeskedéseit. A puritánok elégedetlensége végül elválaszthatatlan összetevője lett az angol polgári forradalomnak. Az angol