Századok – 1982

Történeti irodalom - Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon (Ism.: Csorba Csaba) 153/I

156 TÖRTÉNETI IRODALOM 156 nélkülözhetetlen előfeltétele. Az Alföld jelentős része éppen ezért, a kun és jász telepek miatt fehér folt, s hasonló a helyzet a Székelyföldön is. Fügedi többféleképpen megkísérelte a várak területi megoszlásának magyarázatát, végül arra a következtetésre jut, hogy „a várak ott épültek fel, ahol összefüggő erdő borította a vidéket" (38.1.). Ehhez nem fűz további magyarázatot. Fügedi a váruradalmak kiterjedésének vizsgálatára is vállalkozik, s összefoglalóan arra a következtetésre jut, hogy a tartozékok (birtokok) a vár nélkülözhetetlen részei. A váruradalom igazgatása, a védelem irányítása, távollétében a földesúr helyettesítése a várnagy feladata. A királyi és magánvárak aránya, az egy kézen összpontosuló várak száma, a familiaritás szerepe tekintetében is jelentős új megállapításokat tartalmaz a kötet. A harmadik tanulmány, „Az Anjouk várnagyai" a kötet legtöbb újat hozó írása, s ilyen vázlatos formájában is jó betekintést ad az ország igazgatási mechanizmusába, mely döntően váruradalmakra épül. Egy kézen nem kevés esetben 2-3 váras várnagyságokat is létrehoztak Anjou-királyaink, bizonyos várakhoz szinte törvényszerűen kapcsolódott a megyés ispánság. Fügedi elemzi az Anjouk várpolitikáját, melynek eredményeképpen még I. Lajos halálakor is a várak több mint fele királyi kézen volt. Engel Pál a várak kapcsán voltaképpen a Zsigmond-kor hatalmi viszonyainak, Zsigmond király birtokpolitikájának újraértékelésére vállalkozott. Engel tulajdonképpen nem várkutató, számára a vár csak eszköz a hatalmi politika s az ezzel szorosan összefüggő birtokpolitika szövevényeinek tisztázására. Bár korábban Hóman Bálintnak is voltak ilyen irányú kísérletei, Engel összehasonlíthatatlanul nagyobb anyag és módszeresebb, elmélyültebb kutatás alapján ad a Zsigmond-kori Magyarország várairól és uradalmairól s ennek kapcsán Zsigmond királyról képet. Már bevezetőjében leszögezi, hogy a magyar történeti irodalom rajzolta negatív Zsigmond-képpel szemben ennek éppen az ellenkezőjét szándékozik bizonyítani: „Zsigmond pályája hosszú élete folyamán mindvégig felfelé ívelt; üres zsebű pártkirályként, híveinek jóakaratára utaltan foglalta el egykor magyarországi trónját, ötven év múlva pedig német-római császárként halt meg, mint az akkori Európa legtekintélyesebb fejedelme és vezető politikusa. Nem kisebb diadalok fűződtek nevéhez, mint a nyugati egyház legnagyobb válságának megszüntetése, a középkori kereszténység két legjelentősebb zsinatának egybehívása és legfélelmetesebb társadalmi mozgalmának, a cseh huszitizmusnak megfékezése." (7.1.). Mindezt valóban meggyőzően illusztrálják Engel imponáló adatsorai, melyek kiteljesítik és árnyalják a Mályusz Elemér rajzolta Zsigmond-képet. Engel szemléletesen mutatja be, hogy a királyi hatalom egyik meghatározó összetevője az adományozási politika. Zsigmond kevesebb mint egy évtized alatt rendet teremt az országban, s fokozatosan szinte művészi tökélyre fejlesztett adományozási politikával biztosítja az országban a hatalmi egyensúlyt, hasonlóan későbbi nagy. utódjához, Hunyadi Mátyáshoz. Az Anjou-korban kialakult országigazgatási szisztéma, amely a várakon, a váruradalmakhoz kötődő megyésispánságokon alapul, a Zsigmond-korban tovább finomodik: „1. Az ország ellenőrzését és hatékony kormányzását a királyi várak hálózata tette lehetővé. 2. A kormányzás legtöbbször nagy kiterjedésű, több várat magába foglaló territoriális egységek formájában valósult meg. 3. Az élükre helyezett tisztségviselők a várakkal valószínűleg szolgálati birtokként rendelkeztek. 4. A tisztségviselőknek a kormányzatban betöltött szerepét, politikai súlyát és társadalmi rangját nem címük, hanem a rájuk bízott feladatkör terjedelme határozta meg. 5. Ebből következően az ország kormányában nemcsak a közjogi értelemben vett bárók, hanem ispánok, sőt várnagyok is kulcspozíciót foglalhattak el. 6. E kormány tényleges összetételét tehát csak a konkrét hatalmi viszonyok alapos és részletes elemzésével állapíthatjuk meg." (17. L). Engel részletesen megvizsgálja, hogy Zsigmond uralmi rendszere uralkodásának fél évszázada alatt mikor mely családokra épült. Az 1401/3-as válság gyorsan véget ért, és átmeneti, többet nem ismétlődő jelenség volt. A századfordulóra kicserélődött az a vezető garnitúra, amely az Anjouk alatt került előtérbe. Leglátványosabb a Lackfiak körüli csoportosulás megsemmisítése volt 1397-ben. Hívei szűkebb körét a Sárkányos Társaságban fogta össze. Időről időre finoman váltogatta a hatalom irányítóit, s az ellene lázadókkal szemben differenciált politikát alkalmazott (pl. a Marcaliak esetében). Engel kötetének függelékében közli az 1387-1437 között ismert megyésispánokat, alispánokat. Nagyon fontos a királyi várak 1437. évi régóta ismert jegyzékének elemzése, melynek kapcsán igen sok új következtetésre jut.