Századok – 1982
Történeti irodalom - Die europäischen Revolutionen von 1848. (Ism.: Erdődy Gábor) 1334/VI
1336 TÖRTÉNETI IRODALOM 1336 Williem L. Langer (Das Muster der städtischen Revolution von 1848) a fővárosok februárimárciusi forradalmait hasonlítja össze. Párizs, Bécs és Berlin fejlődésében közös vonásnak nevezi azt, hogy a hagyományos ipar központjaiként a gyári proletariátus számára csak alárendelt szerepet engedtek meg. Lakosságuk száma 1800-1850 között, főleg a vidéki bevándorlás eredményeként, ugrásszerűen nőtt meg, ami akut lakáshiányhoz, krónikus társadalmi feszültséghez vezetett. Az egyes városok biztonsági erőiről részletes kimutatást közlő szerző a tavaszi mozgalmak közös előzményét a hivatalban levő kormányoknak a veszéllyel nem számoló szűklátókörűségében ragadja meg, ami hozzájárult ahhoz, hogy a szerinte minden tudatos előkészítés nélkül kitörő felkelések résztvevőik elképzeléseitől függetlenül diadalmaskodtak. Az osztálytudattal még nem rendelkező munkásságra támaszkodó megmozdulások semmiképp nem voltak agresszívek, s csak a katonaság fellépése idézett elő olyan helyzetet, melyben a radikálisok befolyása érvényesülhetett. Langer határozottan elmarasztalja a liberálisokat, mivel olyan mozgalom élére álltak, melynek kiteljesedését csak represszív diktatúrával tudták megakadályozni. A forradalmak hatását egyébként is negatívan értékeli, mert szerinte a társadalmi-politikai konfliktusok egyébként elkerülhető kiéleződéséhez vezettek. Pozitív ellenpéldaként utal Anglia, Skandinávia és Oroszország állítólag gyorsabb és súrlódások nélküli átalakulást eredményező reformjaira. Koncepciójában nemcsak az 1861-es rendezés idealizálása kifogásolható, hanem az is, hogy a liberálisokat teszi felelőssé a konzervatív-abszolutisztikus rendszerek merevsége miatt kirobbant forradalmakért, majd az azok leverését követő, az ellenforradalmi berendezkedés természetéből következő torzulásokért. Ernest Labrousse (Panorama der Krise) a túlságosan homogén látásmódtól magát elhatárolva a forradalom gazdasági hátterét rajzolja meg. A robbanáshoz vezető válságot 10 évenként ismétlődő ciklusok Ián' ilataként fogja fel, s pontos megértéséhez a különböző szektorokban lejátszódó folyamatok önálló és összehasonlító vizsgálatát egyaránt nélkülözhetetlennek nevezi. Az 1847-es európai krízisben az ipari forradalomra jellemző jegyek előfordulása ellenére elsősorban a katasztrófák tradicionális összetalálkozását emeli ki (a mezőgazdaságban és a textiliparban a válság ez évben tetőződik). Rámutat ugyanakkor bizonyos ágazatok immunitására: a nehézipar fellendülése a korábbiakban például olyan nagy volt, hogy területén 1847-re még csak enyhe visszaesés következik be, sőt a kőszénbányászatban még ciklikus maximumról beszélhetünk. 1848 elejére a gabonakatasztrófa már elmúlóban volt, a textiliparban megkezdődött a fellendülés, megkezdődött viszont a nehézipar első nagy válsága. A vázolt folyamatokat 1851-ig az egész gazdasági életet átható depresszió kísérte, ami depresszív spekulációs hullám megindulását vonta maga után. Mindez azonban már más típusú válság kialakulásához vezetett, amellyel - hangsúlyozza Labrousse - a társadalmi pszichológiának kell foglalkoznia, amit a holnap történetírása nagy feladatának tekint. Peter Amann (Die Konturen der Revolution von 1848 im Wandel) szembefordul a Második Köztársaság szerinte idealizált felfogásával: a nemzetközi testvériséggel szemben az idegengyűlölet, az irreális romantizmussal szemben a szűklátókörű visszafogottság (a pártok és klubok vezetői középtávú célok megfogalmazása helyett a választásokra szűkítik tevékenységüket) jeleit fedezi fel. Elveti a forradalmat az osztályharc iskolapéldájaként bemutató felfogást, mert szerinte Párizsban marxi értelemben vett proletariátus nem létezett, a munkások társadalmi helyzete minőségében nem különbözött a volt sansculotte-okétól, amiért nem is alakulhattak ki munkások és munkaadóik között áthidalhatatlan ellentétek. A franciaországi 1848-as eseményeket négy tendencia: az iparosodás, a demográfiai robbanás, forradalmi tradíció és a gazdasági depresszió (az utolsó preindusztriális, amely átnő az első modernbe) összefonódásával magyarázza, s pontosabb megismerésüket a regionális kutatások fellendülésétől reméli. George W. Fasel felülvizsgálja az április 23-i választások hagyományos értelmezését, s a mérsékelt republikánusok látszólagos döntő többsége mögött az ellenforradalom későbbi látványos sikereit magyarázó mély ellentmondásokat mutatja ki. Roger Price szerint a júniusi munkásfelkelés kirobbanása azt bizonyította, hogy a társadalmi ellentéteket csak konfliktus útján lehetett feloldani. A megmozdulásokban azonban nem a szocialista elmélet ösztönző hatását, a proletárjelleg megnyilvánulását, hanem a gazdagok ellen irányuló régi típusú gyűlölet fellobbanását tekinti meghatározó mozzanatnak. 11 727 fogoly adatai alapján arra a következtetésre jut, hogy a vezetők és a résztvevők elsősorban a középosztály alsóbb rétegeiből verbuválódtak, ami összehangban is áll Párizs kisipari gazdasági struktúrájával. Végül cáfolja a konzervatív legendát az állam megsemmisítésére irányuló összeesküvésről, de vitatja azt a marxi értelmezést is, amely vezetők nélkül spontán megmozdulásokról beszél.
