Századok – 1982

Történeti irodalom - Vaux de Foletier Francois de: Les Bohémiens en Franca au 19e siécle (Ism.: Vekerdi József) 1326/VI

1330 TÖRTÉNETI IRODALOM 1330 A forráskiadvány valamennyi kötete megfelel az archeográfia legszigorúbb tudományos követelményeinek. Hasznavehetó'ségét jelentősen mozdítja elő szerkesztőjének az az eljárása, hogy a nem magyar nyelvű források eredeti nyelvű közlését mindenütt követi az irat magyar nyelvű tartalmi ismertetése, ami lehetővé teszi idegen nyelveket nem ismerő kutatók munkáját is. Az I. kötetet kismonográfia jellegű, olvasmányos stílusban megírt tanulmány vezeti be. Tömör foglalata nemcsak mindannak, ami a szerző előző feldolgozásaiból megismerhető, hanem a három kötet iratai lényeges mondanivalójának is. Miközben egyértelműen bizonyítja, hogy az újkonzervatívok az 1840-es években eltökélten szemben álltak minden polgári liberális, a feudális kötöttségek rendszerét reformok útján megszüntetni kívánó törekvéssel, még inkább a szintén polgári liberális nemzeti önrendelkezési törekvéssel, nem mulasztja el annak figyelembe vételét sem, hogy a „fontolva haladó", .konzervatív reformerek" bizonyos, polgári irányba mutató - „nem minden realitást nélkülöző" (23. o.) - változtatásokra is hajlandók voltak, mert felismerték azok elkerülhetetlenségét Hajlamosaknak mutatkoztak - saját jól felfogott érdekeikből következően - a tőkés gazdálkodás egyes gátjainak eltávolítására bizonyos határokon belül úgy, hogy minél több maradjon meg a feudális intézményrendszerből, kiváltságokból. Ezt megvalósíthatónak is tartották, ha az események irányítását ,,a feudális nagybirtok és szövetségese, a Habsburg-abszolutizmus veszi erélyesen a kezébe" (22. o.), és ha sikerül a feudális intézmények megfelelő „körülbástyázása", az elkerülhetetlen változások késleltetése, minél szűkebbre -szabása és azoknak - Kossuth szavaival - „privilégiás" irányt adni. (uo.). Mielőtt továbbhaladnánk a bevezető mondanivalójának ismertetésében, kérdésként felvethető, nem lett volna-e kívánatos annak jelzése, hogy a magyarországi konzervatív arisztokrácia imént vázolt felfogása nem sajátos magyarországi, hanem eltérő időpontban, megnyilvánulási formáiban is különbözően, ám a lényeget érintően azonos tartalmú más közép- és kelet-európai országokban is észlelhető jelenség, a korábbi évszázadokban végbement történelmi fejlődésben gyökerező közös vonás? (Ebben az összefüggésben Németországnak az Elbától keletre fekvő területein, a cári Oroszország lengyelukrán és orosz lakta területein történt hasonló lépésekre gondolnék.) A másik kérdés: pontos-e a feudális nagybirtok és a Habsburg-abszolutizmus szövetségéről írni annak említése nélkül, hogy ezt csak a magyarországi konzervatív arisztokraták képzelték el így? A valóságban - és emellett érvel az „Iratok" köteteinek igen sok dokumentuma, nem is szólván a „Metternich és Magyarország" c. kötetben olvashatókról -, a bécsi udvar és az őt szolgáló nem magyar arisztokrata politikai vezetők a magyarországi konzervatív arisztokráciát sohasem tekintették egyenrangú partnernek, szövetségesnek, hanem csupán az összbirodalmi dinasztikus abszolutista centralizmus olyan eszközének, amelyre Magyarország „fékentartása" érdekében mindenképpen szükségük van, ámde úgy, hogy az udvarnak való alárendeltséget feltétel nélkül elfogadják, tehát nem egyenrangú partnerként, szövetségesként. Ez után a kitérő után visszakanyarodva a bevezető tanulmányhoz, csak egyet lehet érteni mindazzal, ami a konzervatív arisztokráciának az adminisztrátori rendszer funkciójáról vallott nézeteiről, továbbá a megyékben, az országgyűlésen a többség mindenáron való megszerzésére törekvéséről, a Metternichhel való összefogást szorgalmazásának hátteréről a szövegben olvasható. Talán már az adminisztrátori rendszerrel foglalkozó részek után helye lehetett volna a szerző ama lényeges - később előadott - felismerése jelzésének, hogy a magyarországi konzervatív arisztokrácia mindig akkor érezte magát erősnek és bátorodott fel, amikor maga mögött érezte a bécsi udvarnak és a kamarilla konzervatív államférfiainak a támogatását. Ez a tény — úgy tűnik - közvetett bizonyítéka a reformmozgalom, az érdekegyesítési politika, még inkább a magyar forradalom erejének - és erről az utóbbiról a bevezető szól -, nemkülönben annak is, hogy a konzervatív arisztokrácia forradalomellenességének, majd ellenforradalmiságának ütőképessége a Habsburg-nagyhatalom nemzetközi politikai helyzetének a függvénye már 1848 előtt is. A tanulmánytól eltérően az adatokból inkább az olvasható ki, hogy a magyar reformmozgalom nem folytatott egyértelműen csupán védelmi harcot az adminisztrátori rendszer által jelzett abszolutisztikus, birodalmi centralizmus ellen, hanem állandó és megújuló küzdelemben lépett mindjobban előre. Erről vall a kérészéletű, ám politikai szempontból nagyjelentőségű védegyleti mozgalmon kívül az adminisztrátori rendszer csődje, az Ellenzéki Nyilatkozat létrejötte, az utolsó rendi országgyűlés követválasztásainak eredménye, még inkább az országgyűlésen a Kossuth vezette ellenzéki baloldal