Századok – 1982
Történeti irodalom - Vaux de Foletier Francois de: Les Bohémiens en Franca au 19e siécle (Ism.: Vekerdi József) 1326/VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1331 fokozódó intenzitású tevékenysége is. Talán inkább az a megfogalmazás tükrözhette volna hívebben a valós helyzetet, hogy mindkét fél támadásban volt, ám az egyik az abszolutista centralista bécsi kormány támogatását tudva a háta mögött, lépett a harcmezőre, a másik a polgári haladást igenlő hazai nemesi és nem nemesi erők segítségében bizakodva állt ki a csatatérre, bizonyos mértékben számítva már 1848 februárja előtt is a Habsburgok uralma alatt levő Lajtán túli területek, elsősorban Bécs antifeudális, abszolutizmus-ellenes polgári átalakulást kívánó erőinek a rendszert gyengítő tevékenységére is. Az előzőkben kifejtetteket erősítik a bevezetőnek azok a részei, amelyek arról számolnak be, egy 1848 februárjának elejéről származó dokumentumra is utalva (25. o.), hogy a konzervatívok elbizonytalanodtak, féltek, és a bécsi kormánytól kértek erélyes, sürgős fellépést az országgyűléssel szemben. Még fokozódott rettegésük a párizsi események hatására és még határozottabb, erőszakos intézkedéseket sürgettek, ámde hasztalanul, mert Bécs figyelmét főképp az olasz események kötötték le, majd a februári francia forradalom még csak növelte óvatosságát — olvasható a bevezetőben -, és a „hátország" nyugalmát, különösen Magyarország vonatkozásában nem merte megzavarni. A konzervatív arisztokrácia így nem kaphatta meg az oly hőn óhajtott - erőszakot is alkalmazó - támogatást. A szakirodalmunkban először említett államcsíny terve is megrekedt a tervezés állapotában. Mindezek ellenére a márciusi bécsi, majd pesti forradalom után is változatlanul hűséges, lojális maradt az udvarhoz és a császár kinevezte minisztériummal párhuzamosan működő, a hatalmat voltaképpen a kezében tartó, döntéseit a hagyományos formában hozó abszolutista, feudális államkonferenciához és a maga eszközeivel (a Bécsben hivataloskodó Magyar Királyi Udvari Kancellária és annak országgyűlési bizottságai, a betegeskedő Apponyi Györgyöt helyettesítő Jósika Samu báró, erdélyi kancellár útján) próbált kerékkötője lenni az első magyar felelős minisztérium döntései királyi jóváhagyásának, elérni azok megsemmisítését - Radetzky olaszországi győzelméig - jórészt eredménytelenül Jellasics horvát bánná kinevezésében azonban - és ez is új eredmény — a konzervatív arisztokratákat, ez esetben személy szerint Jósika Samut - Szőgyén László emlékiratának tanúsága szerint Károlyi Árpád állításával ellentétben - konkrét személyre szóló javaslata révén súlyos felelősség terheli, aki egyébként - és ez már ismertebb—, a status quo fenntartása, a.polgári átalakulás megakadályozása, de legalább üyen súllyal Erdély Bécstől való, Magyarországénál jóval szorosabb függésének megóvása érdekében, mindvégig ellenezte Erdély unióját Magyarországgal. Ennek bizonyságaként az unióig a helyén maradt, és minden rendelkezésére álló eszközzel igyekezett meggátolni a magyarországi változások átterjedését Erdélyre. Erdélyi kancellári tisztségéről való lemondása után -mint ez a tanulmánynak a konzervatívok erdélyi szerepével foglalkozó részéből kiderül -, konzervatív arisztokrata társaival együtt változatlanul az unió ellenzője maradt, és mindent megtett az unióról szóló erdélyi országgyűlési törvény uralkodói jóváhagyásának a meggátolása érdekében. Emiatt a jóváhagyás el is húzódott. Jellasics kinevezésében való részességét is ebbe az összefüggésrendszerbe illesztve szemlélteti a tanulmány. Forrásokra alapozva bizonyítja, hogy Jósika és a konzervatívok tervei között szerepelt a magyarországi nemzetiségek fellázítása a forradalom ellen, ezen belül a magyarhorvát ellentétek felhasználása, a horvátoknak az ellenforradalom szolgálatába állítása és ennek érdekében Jellasics kinevezésének javaslása. A bevezető tanulmány részletesen foglalkozik a konzervatív arisztokráciának a Batthyánykormány tevékenységét hátráltató, visszahúzó tevékenységével a felső táblán. Külön hangsúllyal emeli ki a főrendi táblának az úrbéri viszonyok megszüntetéséről szóló törvénytervezetekkel kapcsolatos magatartását, a polgári liberális eszméket a kultúrpolitikában érvényre juttatni kívánó törvényjavaslatokkal szembeni ellenállását, azt a - nem is teljesen eredménytelen - törekvését, hogy a felállítandó nemzetőrséget megfossza népi és forradalmi jellegétől. 1848 tavaszán és nyarán arisztokraták szép számmal férkőztek be a nemzetőrség vezető helyeire, és csak a nyár második felében - az ellenforradalmi támadás közeledtével - hagyták ott egyre többen, és maradtak távol a főrendi tábla üléseiről, vonultak vissza birtokaikra, vezetőik pedig Bécsbe vagy környékére távoztak. Árnyaltan szól a tanulmány a konzervatívok kétszínű magatartásáról is. Lojálisak, sőt túlságosan is azok, amikor megrendíthetetlennek vélik a forradalmat, hogy így mentsék át magukat, de. a kulisszák mögött ekkor is iparkodnak aláaknázni a forradalmat mind az udvarnál, mind itthon. Kvárási taktikájuk egybeesik az udvaréval. Lojalitásuk hangoztatását arra használják, hogy fékezzék a forradalom lendületét, amíg el nem étkezik a nyílt szembenállás lehetősége.
