Századok – 1982

Történeti irodalom - McClelland; Charles E.: State; society; and university in Germany 1700–1914. (Ism.: Niederhauser Emil) 1322/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1323 A harmadik rész az 1819-1866 közti korszakot, a tudományban végbement forradalom korszakát tárgyalja. A kezdő' évszám a Német Szövetség karlsbadi, Metternich szorgalmazta határozatai, amelyek véget vetették az egyetemek és a hallgatók politikai szerepének, legalábbis ez volt a szándékuk, 1866 pedig az Északnémet Szövetség megalapítása, gyakorlatilag az egyesített német birodalom létrehozása. A korszak jelentős eredménye, hogy a régebben jóformán ismeretlen s a humboldti éra idején is inkább csak igényekben megmutatkozó tudományos kutatás ekkor vált az oktatók kötelességévé. Ez a bölcsészkar további fejlődését hozta magával, a teológia háttérbeszorulását. Az orvosi és még inkább a jogi kar azonban megőrizte helyét, hiszen az utóbbi az államkormányzat felsőbb állásai számára készítette elő a hallgatókat. Ebben a korszakban játszott jelentős szerepet az éppen tanulmányai, tudása révén felemelkedő Bildungsbürgertum, ez a sajátos német képlet. A hallgatók jó része maga is ebből a rétegből származott, és ennek sorait gyarapította a továbbiakban, csekély része volt arisztokrata, még kevesebb az ipari és kereskedelmi polgárságból származó. Egyharmad továbbra is az elsősorban karriert alapozó, kispolgári, ritkábban paraszti származású Brotstudent. Az egyetemek, még inkább az egyetemi hallgatók ellenzékisége a karsbadi határozatok ellenére nem szűnt meg, sőt 1848-hoz közeledve éppen növekedett is, köztudomású a tanárok és hallgatók szerepe a német 1848-ban, ezt persze a szerző, mint ismertet, nem részletezi, csak figyelmeztet arra, hogy ezt a szerepet nem szabad eltúlozni. Ez is, mint sok minden más, alaposan megváltozott a német birodalom korszakában, amely a könyv utolsó részét teszi ki. Míg korábban, különösen a 18. században, az egyetemi hallgatók száma alacsony volt, az egységes német állam tetemes demográfiai növekedését is jóval meghaladóan növekedett most a számuk. Ugyanakkor az ellenzékiség mind az oktatók, mind a hallgatók részéről szinte eltűnt, az egyetem intézménye beletagolódott az egységes Németország szervezetébe. Most már a burzsoázia is felfedezte az egyetem fontosságát, a rohamosan fejlődő ipar is igényelte a tudomány fejlődését. Persze, ez jelentős részben a hamarosan egyetemi rangra emelkedő műszaki főiskolákon is zajlott le, amelyekről azonban a szerző nem ír. A teológiai karok most már végleg a háttérbe szorultak. Az egységes Németországban a közoktatás nem birodalmi ügy volt, hanem az egyes országokra tartozott. McClelland ezért elsősorban a porosz fejlődést vizsgálja, amelyet Friedrich Althoff irányított negyedszázadon át (1882-1907), aki strassburgi egyetemi tanárból lett a porosz kultuszminisztérium egyetemi osztályának a vezetője. Éppen az ő tevékenysége mutatja az állam döntővé vált szerepét. Az egyetem már nem választotta tanárait, az állam, gyakorlatilag Althoff nevezte ki, s ha az esetek többségében meg is hallgatta a tanári kar véleményét, akadt nem egy eset, amikor ennek ellenére neveztetett ki valakit. Persze, az állam támogatása egyúttal anyagi erősödést is jelentett, a professzori fizetés már viszonylag magas életszínvonalat biztosított, míg a 18. században a tanároknak még mellékkereset után kellett nézniük a megélhetéshez. Az ordinariusok, vagyis a nyilvános rendes tanárok mellett egyre nagyobb volt a rendkívüliek és a magántanárok száma, de most már ők is kaptak fizetést. Az állami költségvetésekből egyre nagyobb rész jutott az egyetemeknek. 1866 és 1914 között a porosz állami költségvetés a tízszeresére nőtt, de az egyetemekre költött összeg a tizenháromszorosára. Még nagyobb a növekedés pl. a bajor költségvetésben, amely ugyanebben az időszakban nem egészen háromszorosára nőtt, viszont az egyetemekre fordított összeg a tízszeresére. A számadatokat McClelland nyomán még lehetne tovább sorolni. Új tényezőt jelentett az egyetemi költségvetésen belül az intézetekre és szemináriumokra, ezek berendezésére költött összeg. Míg a korszak elején az egyetemi kiadások nagyobb részét a tanári fizetések tették ki, a végén már ezek jelentősen háttérbe szorultak a - mai szóval — dologi kiadások mögé. Ez mutatja, hogy az állam a tudomány fejlődését nagyrészt az egyetemekre összpontosította, a nem-egyetemi állami kutatóintézetek csak a századforduló táján bukkantak fel, s akkor is csak a kutatás egy részére terjeszkedtek ki. A kutatásra, a tudományra történő koncentrálódás főképp a bölcsészkarokat érintette. Ennek nagyon kézzelfogható mutatója a doktorátust megszerzők aránya a hallgatók között. A bölcsészkarokon az egész korszakon keresztül mintegy 20-30 hallgatóra jutott évente egy doktorátus, de a jogi karon a2 1870-es években csak minden 170-re, a 20. század első évtizedében pedig minden 300-ra, az orvosi karon viszont a megfelelő évtizedekben minden 5-re, illetve 14-re. Az összhallgatósághoz