Századok – 1982
Beszámoló - Beszámoló Spira György „Széchenyi és a forradalom” című értekezésének vitájáról 1298/VI
1318 BESZÁMOLÓ hatalomra került liberálisokból hiányzik a nagybirtokos arisztokrácia iránti megértés; ez legfeljebb arról győzhette meg őt, hogy liberális minisztertársai a Konzervatív Párt tagjaival szemben akarnak (éspedig az illetők társadalmi és rendi hovátartozására való tekintet nélkül) az általa kívánatosnak gondolttól eltérő személyi politikát folytatni. De - hangsúlyozom - Széchenyi ebben a vonatkozásban is csupán azt a tanulságot szűrhette le a történtekből, hogy liberális minisztertársainak az álláspontja eltér az övétől, nem pedig azt, hogy ellentétes az övével. Mert egyébként — a miniszteri, álladalmi altitkári, főhadparancsnoki, kormánybiztosi és más magas tisztségek elosztása során — Batthyányék is számos gesztust tettek a konzervatívok felé. Csak éppen a megyék felügyeletébe nem voltak hajlandóak bevonni konzervatívokat is, mert a megyék szilárd kézbentartását nyilván minden egyébnél fontosabbnak ítélték. S ha most kimondottam a megyék szót, hadd jegyezzem meg mindjárt: teljesen egyetértek Trócsányi Zsolttal abban (s talán valóban világosabban kellett volna könyvemben is kidomborítanom, bár annak idején azt hittem, az ott előadottakból is félreérthetetlenül kitetszik), hogy Széchenyi, mikor 1848 áprilisában a megyerendszer minél kisebb mérvű bolygatása mellett kardoskodott, megmásította korábbi álláspontját. Legfeljebb azt fűzném hozzá ehhez, hogy hasonló megesett utóbb Kossuthtal is: amikor ugyanis a fegyveres harc megindulása után épp a világéletében a megyei önkormányzat körülbástyázásán buzgólkodó Kossuth ültetett kormánybiztosokat a megyék nyakára. (Amit csak azért említek fel, mert ez is tanúsítja, hogy az efféle álláspontváltoztatások nem elvi, hanem gyakorlati megfontolásokból fakadtak; amint Kossuth 1848 előtt is merőben gyakorlati megfontolásokból utasította el a centralistáknak a megyerendszerrel kapcsolatos nézeteit.) Egy további nagy kérdés, amelyet Trócsányi Zsolt Kolowrat 1848 márciusi szereplésével kapcsolatban vetett fel, az, hogy a Habsburgok a forradalom kezdetén tudtak-e számottevő ellenállást tanúsítani a magyar követelésekkel szemben avagy — mint én vallom — erre nem voltak képesek. Amit Trócsányi Kolowrat ekkori megnyilatkozásainak egyik lehetséges magyarázataként előadott - hogy tudniillik ő március 15-én többek között azért mutathatott engedékenységet a magyarokkal szemben, mert alighanem a magyarok lekenyerezésében is eszközt látott Metternich fölötti győzelmének véglegessé tételére -, azt én is elképzelhetőnek és megfontolandónak gondolom (avval a hozzátétellel azonban, hogy Metternich fölött ténylegesen persze nem Kolowrat aratott győzelmet, hanem a bécsi forradalom, s Kolowrat csupán haszonélvezője lett ennek a győzelemnek - egyébként az sem sokáig). Azt a véleményt viszont, hogy Kolowrat miniszterelnöki kinevezése (más hasonló húzásokkal együtt) a Habsburgok ekkori ellenállóképességéről árulkodik, továbbra sem tudom osztani. Hangsúlyozom persze: én sem állítom, hogy az udvari körök semmiféle ellenállást nem fejtettek ki; ellenkezőleg: könyvemben magam is igyekeztem képet adni az ő meg-megújuló ellenállási próbálkozásaikról. Attól azonban nem tekinthetek el, hogy ezek a próbálkozások nagyrészt kudarcba fulladtak. Azt pedig, hogy a Habsburgok számottevő ellenállás kifejtésére is képesek voltak volna, akkor sem merném mondani, ha ilyen részleges ellenállási próbálkozásaik mind eredményeseknek bizonyulnak is. Számottevőnek ugyanis szerintem csak akkor nevezhetnők az ő ellenállási képességüket, ha képesek voltak volna a magyarok minden elsődleges követelésének az érvényre jutását már a kezdet kezdetén meggátolni. De erre — tudjuk — nem voltak képesek, hála annak, ami a
