Századok – 1982

Beszámoló - Beszámoló Spira György „Széchenyi és a forradalom” című értekezésének vitájáról 1298/VI

1310 BESZÁMOLÓ feltételeit illetőleg 1848 márciusa — mint azt az értekezés meggyőzően bizonyítja — eloszlatja Széchenyi félelmeit: az abszolutizmussal való, az átalakulás sikerét meghiúsítani képes konfliktus lehetősége megszűnni látszott. Ez egy szempontból megkönnyítette számára egy pillanatnyilag Kossuthtal közös platform kialakítását. Az értekezés azonban nem tér ki Széchenyi koncepciója másik, a társadalmi elemtől meghatározott tényezője esélyeinek vizsgálatára: arra, hogy vajon a Kossuthtal való további együttműködés során Széchenyi mennyiben számolhatott ennek a nagybirtokosság kíméletét igénylő társadalmi-gazdasági koncepciónak elismerésére — illetve netalán ő maga lett volna-e az, aki feladta a polgári átalakulásnak ezt az útját? A választ keresve úgy tűnik, hogy Széchenyi e ponton nem változtatta meg koncepcióját, mellette továbbra is kitartott, miközben azonban (először éppen főispán-jelöltjeinek visszautasításából) látnia kellett, hogy e vonatkozásban egyre kevésbé számíthat nézetei elfogadására az uralomra jutott hagyományosan arisztokrataellenes birtokos középnemesség részéről. Olyan felismerés ez, mely — ha valóban megtörtént — nyilván nagymértékben járulhatott hozzá nemcsak Kossuthhoz való viszonyának megromlásához, hanem a személyében való megtámadottság erősödő érzetéhez is. Bíráló tisztában van vele, hogy ennek bizonyítása nem könnyű feladat - a problémának legalább jelzése a Széchenyi profilját 1848-ban kialakító vonások között azonban a képnek feltétlenül hasznára vált volna. Részben az itt felvetett kérdéshez kapcsolódik a másik kérdőjel is: beszélhetünk-e és mennyiben 1848 folyamán Széchenyi elszigetelődéséről — magatartásának visszhangtalanná válásáról? —, illetve másként fogalmazva: Széchenyi külpolitikailag az udvarral való nyílt konfliktusoktól rettegő, belpolitikailag a radikálisokat elutasító politikai magatartása mennyiben volt elfogadható a társadalom (és ennek mely rétegei) számára? Újból másként fogalmazva: tekinthető-e Széchenyi politikai magatartása a társadalmilag tipikus magatartások legalább egyikének? Az értekezés figyelmét 48 a dolog természetéből következően erősen kisarkítva ábrázolt viszonyaira fordítja, és hőseit és problémáikat e kisarkított viszonyok között ábrázolja: őket egyik póluson az udvari reakciónak és képviselőinek, másik póluson a pesti radikálisoknak mércéjével mérve, politikai magatartásával azonosítva. így mindazok, akik sem egyik, sem másik oldalhoz nem tartoznak, részint - mint elsősorban éppen a kormány és nem utolsósorban Széchenyi is -, a rászedettek kevéssé dicsőséges kategóriájába kerülnek bele, részint (mint például a pesti polgárok, de akár a vidéki nemesség túlnyomó része is) a közömbösségben, vagy éppenséggel a ravaszul megalkuvó opportunizmusban marasztaltatnak el — vagy legalábbis egyfajta arctalan, jellegtelen lomha tömegként jelennek meg. Úgy véljük azonban, hogy akár egyes társadalmi rétegek, akár személyek állásfoglalásának és kivált azok realitásának értékelése nem mérhető kizárólag az egy adott konfliktushelyzetben tanúsított aktív részvétel mércéjével. Éppen 1848 példája mutatja: még oly brutálisan levert forradalmak után is hogyan kezdenek hatni, lépnek működésbe a társadalom csendes, a konfliktushelyzetben nem érvényesült mechanizmusai, melyek végül is többé-kevésbé — persze nem kompromisszumok nélkül - érvényesíteni is fogják érdekeiket. Úgy véljük (és talán joggal): éppen Széchenyi (de maga a kormány is) ilyen aggályaival, félelmeivel nem állt egyedül — maga mögött érezhette a társadalom egy igen tekintélyes, de talán éppen e félelmek miatt passzív részét. Már csak azért is passzívat, mert ez a radikálisok számszerű súlytalanságáról, benne élvén a társadalomban, konkrétan meg is győződhetett (jobban, mint azok, akikre már csak tevékenységük sajtóvisszhangja hathat) - ugyanúgy, ahogy az