Századok – 1982
Folyóiratszemle - Spieralski; Zdislaw:A Jagelló-szövetség a XV. század végéig 1137/V
FOLYÓIRATSZEMLE 1137 század végére különben Csehország feló'l elhárult a német veszély, apa és fia együttműködésére, együttes fellépésére így nem került sor. Magyarországon ezzel szemben az állandósuló török fenyegetés éppen ekkor kezdett a Jagellókkal való együttműködésre ösztönözni. Igaz, I. (Nagy) Lajos királysága Lengyelországban jó ideig népszerűtlenné tett bármiféle magyar-lengyel uniót. Kedvezőtlenül hatott a két állam kapcsolataira Luxemburgi Zsigmond félévszázados lengyelellenes politikai vonalvezetése is. Magyarországon 1440-ben a török veszély miatt mégis a lengyel királyt, Ulászlót választják királlyá. Megválasztói nem tudják, hogy mennyire korltáozott új uralkodójuk lengyelországi hatóköre. Hiába szedett Ulászló hazájában külön adókat, hiába fogad fel zsoldosokat, a lengyelek részvétele a törökellenes harcokban elenyésző marad. A király halála a várnai csatában (1444) amúgy is hamar véget vet e rövid uniónak. Mivel Lengyelországot a török veszély láthatóan nem izgatja, Ulászló öccsét, Kázmért Magyarországon már nem is választják meg. Amikor pedig Kázmér katonai eszközökkel próbálkozik, alulmarad Mátyással szemben. - Csak Mátyás halála után nyílnak meg a Jagellók előtt a lehetőségek, kétszeresen is. A köznemesség Kázmér kisebbik fiának, János Albertnek, a főnemesség Ulászlónak, a cseh királynak jelöltségét támogatja. A kettőjük között kirobbant testvérháború Ulászló győzelmét hozta, s ennek lett következménye a két fivér első egyezménye (1491). A vitás kérdések tisztázásán túl azonban az egyezmény nem vezetett politikai együttműködésre a két állam között. A török elleni háború végül a moldvai fejedelemség politikája vonta be Lengyelországot. Moldva fejedelme, Nagy István, hogy országának viszonylagos függetlenséget vívjon ki addigi hűbérurával, Magyarországgal szemben, megpróbált lavírozni szomszédai között. E célból egyszerre kérte János Albert és a szultán segítségét. Sikerült is a lengyeleket háborúba kevernie a portával, János Albert 1497-i moldvai törökellenes hadjárata azonban csúfos kudarcba fulladt. Közép-Európában széles lengyelellenes koalíció volt kialakulóban, amelyhez még bátyja, Ulászló magyar-cseh király is csatlakozott. A testvérek között létrejött újabb egyezmény (1498) semmivel nem ígért jobb együttműködést, mint a megelőző. Az üggyel Moldva sem járt jól: a két gyenge Jagelló-állam helyett a török fennhatóságát kellett elfogadnia. A Jagelló-országok tekintélyes mérete a 15-16. század fordulóján tehát nem járt együtt erős Jagelló-szövetséggel. A dinasztia uralma alatt álló területek között nem voltak számottevő gazdasági vagy társadalmi kapcsolatok, de együttműködésükhöz hiányzott a megfelelő politikai indíték is. A szövetség kudarca annál inkább fájó, mivel olyan pillanatban következett be, amikor közvetlenül a Jagelló-országok szomszédságában új hatalom tört előre: a Habsburgoké. (A cta Poloniae Historica 41. k. 1980. 51-83.) B. J. L. V. MILOV: A PARASZTSÁG OSZTÁLYHARCA A 17-18. SZÁZADBAN A szovjet történetírás az elmúlt évtizedekben viszonylag sokat foglalkozott a 17-18. századi feudális parasztmozgalmak történetével, e küzdelmek sajátosságaival és jellegük megítélésével. Kitűnő szerzők vállalkoztak a korabeli paraszti osztályharc vizsgálatára, akik munkáikban széles forrásbázisra támaszkodva mutatták be a kései feudalizmus időszakának legjelentősebb parasztháborúit (Bolotnyikov, Razin, Bulavin, Pugacsov vezetése alatt), valamint a kisebb kiterjedésű lokális mozgalmakat. Az említett szerzők ugyan részletesen elemezték a paraszti osztályharc e sajátos formáját, rámutatva azok általános társadalmi, gazdasági és szociális előzményeire, ugyanakkor viszonylag kevés gondot fordítottak a parasztháborúk ideológiai sajátosságainak vizsgálatára, differenciált értékelésére. L. V. Milov tanulmányában ezért a 17-18. századi parasztmozgalmak ideológiai jellemzőinek elemzésére vállalkozott, élesen bírálva a marxista történetírásban ezzel kapcsolatban helyenként még található téves nézeteket. A szerző elsősorban G. J. Mejerszon, Sz. Piontkovszkij, Sz. Szimonov és az 1920-1930-as évek szovjet történetírásának azon koncepcióját vette bírálat alá, amely a legjelentősebb parasztháborúkat egyenesen „parasztforradalomnak" minősítette, eltúlozta e mozgalmakban résztvevő társadalmi rétegek „szövetségi politikáját", s a nem levő „osztályegységet" idealizálta. L. V. Milov nem 20 Századok 82/5
