Századok – 1982
Történeti irodalom - Vauchez; André: La sainteté en Occident aux derniers siécles du moyen âge. D’aprés les proçés de canonisation et les documents hagiographiques (Ism.: Klaniczay Gábor) 1105/V
1108 TÖRTÉNETI IRODALOM 1108 tipológiáját Vauchez annak a 71 szent-jelöltnek a történelmi dokumentációjából rajzolja meg, akiknek a szenttéavatás ügyében eljárást indított a pápaság a 13-15. században, a felét szentté is avatva, de a másik felének a szentségét is komolyan mérlegelve. A hetvenegy hivatalos szent-jelölt adatainak gondos statisztikai (országok, történelmi időszakok, társadalmi, egyházjogi, nemi hovatartozás szerinti) kiértékelése után Vauchez az egyházjogi státus szerint csoportosítja és értékeli e szenteket, ami lehetővé teszi a különböző életformák és szentségtípusok összefüggéséről alkotott hivatalos álláspont változásainak a lemérését. A világi papság képviselői közül korunkban mindenekelőtt a szent püspök figurája áll előtérben. A hivők szűkebb közösségeinek spirituális vezetőit a kora-középkortól kezdve sokszor tisztelték szentként a haláluk után, amihez a 12. századtól kezdve az egyház hatalmát csorbító uralkodókkal történő szembeszegülésük — a „Becket-modell" — adott több esetben további indokot. A 14. században azonban egyre inkább lehanyatlik a szent püspök típusának népszerűsége: Szent (Anjou) Lajos és Luxemburgi Péter már nem püspöki funkcióik betöltése révén, hanem a világi életben vállalt tevékenységről mielőbb lemondva, s visszavonult aszkétikus életet folytatva nyerik el a szent hírnevet. HasOiilít ehhez egyes szent pápák esete is, például az V. Celesztin néven pápává választott Pierre de Morrone szenttéavatása, akit mindenekelőtt remeteként eltöltött éveinek aszkétikus teljesítménye miatt tiszteltek. Az egyházi hivatalviseléssel szerezhető érdemek tehát egyre kevesebbet számítanak a szentséghez vezető úton. Nem változtat ezen az sem, hogy megjelenik a 14. században egy olyan szent-típus, ami évszázadokkal később igen népszerű lesz majd: a szent plébános figurája, az egyetemet járt, művelt, ám mégis az egyszerű falusi életet, s a maroknyi hivő jó pásztorának a funkcióját választó pap rousseauiánus alakja - a középkorban egyetlen ilyen akad csak. A kora-középkor szentjeinek jelentős hányadát adó monasztikus és kanonokrendek életformája sem számít már ebben a korban igazán szentnek. Miután a 12. század végén és a 13. század elején sorra szentté avatják a bencésekből kiváló reformrendek alapítóit, e rendek nemigen szolgáltatnak több szentet a középkor folyamán, ami jól tükrözi 13-14. századi hanyatlásukat. A 13-14. század meghatározó hivatalos szent-típusai a ferences és a domonkos koldulórendből vagy ezek vonzásköréből kerülnek ki. Ami magukat a rendtagokat illeti, a férfiaknál Szent Ferenc és Páduai Szent Antal, másrészt Szent Domonkos és Veronai (Mártír) Szent Péter pályafutása jól tükrözi a pápaság 13. századi szent-felfogását: aktív, az egyház mindenféle kezdeményezésében messzemenőkig részt vállaló élet, emberbaráti szeretettel párosuló lemondás a földi élvezetekről, kerülve az aszkézis szélsőségeit, inkvizitori szenvedély az eretnekek ellen, hasznos, karitatív akciók stb. A 14. század elejére ez az eszmény némiképp módosul: Aquinói Szent Tamás személyével jobban előtérbe kerül a műveltség, az intellektuális felkészültség, Anjou Szent Lajossal pedig ismét felerősödik az aszkétizmus jelentősége, és eltűnik a koldulórendeknél korábban olyan hangsúlyos bűnbánat motívuma: Anjou Lajos kisgyerekkorától kezdve a vallásos eszmények igézetében éli életét, nincs szüksége Szent Ferenchez hasonló látványos megtérésre. Hasonló eltéréseket figyelhetünk meg az eredeti koldulórendi eszményektől, ha a rendből kikerülő női szenteket — köztük a magyar Szent Margit életét — vesszük szemügyre. E női szenteknél már Szent Ferenc társától, Szent Klárától kezdve az aszkézis legszélsőségesebb formái dominálnak, és ez egyre erősebb misztikus hajlandósággal párosul, előrejelezve a női miszticizmus 14. századi virágkorát. A koldulórendekhez kapcsolódó harmadrendekből kikerülő, vagy koldulórendi gyóntatok befolyása alatt álló laikus szenteknél hasonló átalakulást figyelhetünk meg: a 13. század elejének jótékonykodó, kórházalapító, a társadalmi igazságosságért gyakran fellépő szentjei (Szent Homebon, Szent Lajos, Szent Erzsébet, Szent Hedvig) után a 14. században a laikus férfi-szentek egyre inkább pályát tévesztett szerzetesekre, a női szentek pedig a koldulórendek szemlélődő misztikus apácáira hasonlítanak. A 13. századi hivatalos szentséget meghatározó evangélikus modellt felváltó 14. századi szent-típusok tehát elvetik a térítő-apostoli ideált, s a hangsúlyosabbá váló aszkézishez a világból teljesen kivonuló misztikus szemlélődést, az Istenhez vezető út messzemenőkig személyes keresését párosítják, másfelől pedig, különösen a férfi-szenteknél a tanultságot és a képzettséget. Ha összevetjük a szentség hivatalos kritériumainak alakulását a népi és lokális szent-felfogásokkal, szembetűnik, hogy a középkori egyház milyen radikálisan elutasította ez utóbbiakat. Nemcsak a halál utáni csodák bizonyító értéke törpül el egyre inkább a példaszerű életvitel jelentősége mellett. Elutasítja az egyház a mártíromság vagy a karizmatikus vezetőpozíció szentségismérvét is. Az sem mondható el azonban, hogy az önkéntes szegénységet, jótékonykodást előtérbe toló mediterrán modell érvényesül a hivatalos felfogásban: mint láttuk, e típus 13. század eleji diadalát gyors háttérbe
