Századok – 1982
Vita - Szegfű László: Megjegyzések Thonuzoba históriájához 1060/V
1074 VITA olyan súlyosan megsebesítették, hogy néhány nap alatt „siralmas körülmények között" belehalt sebeibe. A király felülkerekedvén elkeseredésében elrendelte Vazul alkalmatlanná tételét az uralkodásra, s a megtorlást Thonuzobával és nemzetségével szemben : élve temettette el a besenyő főnököt és feleségét. A nagyobb István-legenda elbeszél a királyról egy „csodás" eseményt. A szentnek egy éjjel kinyilatkoztatta az isten, hogy az erdélyi részeket besenyők fogják megtámadni. Álmából felserkenve futárt küld Gyulafehérvárra, s az embereket erősségekbe gyűjteti. Amikor a besenyők „gyújtogatással és fosztogatással" mindent elpusztítottak, a nép - a szent érdemei miatt - megmenekült.'20 A legendás esemény magyarázata - ha egyáltalán megtörtént - a következő lehet: Istvánnak, amikor elrendelte Thonuzobáék könyörtelen likvidálását, számolnia kellett azzal, hogy a besenyők vérbosszút fognak esküdni ellene, hiszen ez a nomád népek körében ekkor még íratlan törvény volt. Felmérve a helyzetet, haderejének jelentős részét küldte a veszélyeztetett területekre, nehogy egy sikeres külső támadás a belső felforgatók malmára hajtsa a vizet. így lehetett képes arra, hogy a besenyők támadását már Erdélyben lokalizálja és visszaszorítsa. Vazul gyermekeit talán még a merénylet előtt Lengyelországba menekíthették, ahonnan András és Levente a „kunokhoz" (szerintünk: besenyőkhöz) mentek, „akik akkor azt forgatták a fejükben, hogy megölik őket azt hívén, hogy országuk kémei; miután egy magyar fogoly végre mégis felismerte őket, attól kezdve igen jól bántak velük".12 1 A besenyők tudhatták, hogy Andrásék a magyar király ellenségei, Thonuzoba rokonai (unokái?), tehát szövetségeseik. A hercegek „magyar hadifoglyokkal" találkoznak a besenyő táborban, „ellenséges kémeknek" nézik őket, támadástól tartva — tehát már egy visszavert besenyő sereggel állunk szemben. Talán ezzel magyarázható, hogy a hercegek tovább mennek tőlük Kijevbe. István kisebb legendája elmondja, hogy a támadás a „római egyház ügyeinek elrendezése után" következett be.12 2 Mint tudjuk, a marosi püspökség volt az utolsó István által alapított egyházmegye, s ennek megszervezése 1030-ban történt.12 3 A Gellért-legendából tudjuk, hogy Szent Imre halála körüli időben a Vazul-párti12 4 Gellért a királyi udvarba sietett, hogy egy főbenjáró bűnnel vádolt főúr számára a kegyelmet kieszközölje, közben megállt egy olyan vidéken, amely „disznók élésére alkalmas'" 2 5 volt. Véletlen egybeesés ez, vagy lehet valami magyarázata? Anonymus elbeszéli a Thonuzoba elleni megtorlásról írva, hogy fia, örkénd kereszténnyé lett, és semmi bántódása nem esett.12 6 Ugyanakkor István törvénybe foglaltatta, hogy „. . . ha valakiről törvényesen megállapítást nyert, hogy a király halálára vagy a királyság elárulására törekedett, az ilyen halálos ítélet alá essék, javai azonban változatlanul szálljanak át ártatlan gyermekeire, akik bántódás nélkül maradjanak".1 2 7 Ennek a törvénynek a megalkotásában talán Gellértnek is volt némi szerepe, ha éppen Vazul rokona (sógora?), örkénd érdekében járt el eredményesen a királynál. Ezzel a kör be is zárul: Imre, István és Gellért szentté avatása után (vagy már azt megelőzően is) a hivatalos ideológia képviselői számára nagyon kellemetlen lehetett e gyilkoság ténye, s minden eszközzel arra törekedtek, hogy eltüntessék még az emlékét is. De Thonuzoba utódai (főképp a Tomaj nemzetség), és népe (a Moglout-Tacun-náció) őrizték Vazul házasságának emlékét még a 13. században is, sőt talán még Janus Pannonius is hallhatott erről némi mendemondát. Ennyit próbáltam vázolni és nem többet, így feltételezve csak és nem abszolutizálva elképzelésem. 120 SRH II. 399. 121 SRH I. 177. 122 SRH II. 397. 12 3 SRH I. 125. 124 Szegfű László: La missione politica ed ideologica di San Gerardo in Ungheria.(= Venezia e Ungheria nel Rinascimento. (a cura di Vittore Branca], Firenze, 1973. Leo S. Olschki. 32-36.) 12 5 SRH II. 497. 12 6 SRH I. 117. 127 Závodszky Levente: A szent István, szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Bp., 1904. 46., 153.
