Századok – 1982
Vita - Szegfű László: Megjegyzések Thonuzoba históriájához 1060/V
VITA 1069 legalább a legfontosabb kézikönyveket kissé behatóbban ismerné, árnyaltabban fogalmazhatott volna abszolút igazságait illetően, amelyekhez „nem férhet kétség". Azt készséggel elismeri, hogy a Maglód nemzetségnév is a „mag" szóra vezethető vissza, illetve az ebből képzett „maglik" ige .folyamatos melléknévi igeneve a magló", de azért figyelmeztet, hogy „nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ez esetben valamivel való ellátottságot jelölő '-d' képzőt sem". Vagyis ismét előkapja a szőrszálat, hogy legyen mit hasogatnia „ez esetben"; más esetben persze ez a'-d' lehet deminutiv képző is, ahogyan annak idején én gondoltam. De ez mind semmi! a lényeg ezután következik, ti., hogy „a 'magló' szó 'süldő,, tenyészállat' jelentésben forrásainkban legkorábban csak 1520-ban fordul elő, az ezt megelőző időből ilyen jelentése nem ismeretes".8 1 Rá kell licitálnom Bollók Jánosra: valójában a magló sohasem jelentett (ma sem jelent) egyszerűen süldőt, mindig ivarérett állatot (tenyészsüldőt) illettek e névvel. És még egy tényt hagyott figyelmen kívül. Nevezetesen azt, hogy a magyar nyelvű írásbeliség kibontakozása a 16. századdal kezdődik. Ha pl. oklevélszótárból adatolva próbáljuk sertéstenyésztésünket rekonstruálni, könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy ilyesmiről szó sem lehetett hazánkban a 16-17. század előtt, ugyanis a magló (= szaporításra nevelt disznó) 1577-ből, a hízó (= hizlalásra fogott sertés) 1750 körüli időből, a koca (= nőivarú sertés) 1708-ból, a göbe (= anyadisznó) 1690-ből8 2 stb. adatolható. Csakhogy - és erre már régen felfigyelt nyelvtudományunk - korai szolganeveink jelentős része ún. beszélő név, azaz köznévi jelentése is van. Azt pedig kizártnak kell tartanunk, hogy eleink olyan közneveket adományoztak volna személynévként, amelyeknek jelentéstartalmát nem ismerték. Módszertanilag Pais Dezső alapozta meg a személynév-csoportok kutatását. Szerinte „amikor az együtt előforduló két vagy több személynév a közöttük felismerhető — . . . jelentéstani vagy tárgyi - vonatkozásmozzanatnál fogva egymást világítja meg",8 3 indokolt az egy családba sorolásuk. így tehát a tihanyi összeírásban szereplő, a disznótenyésztésből származó nevekkel illetett szolgák között említett Moglou-ról is feltételezhetjük, hogy már nevének jelentése „tenyészsüldő, disznó". Szolganeveinkből pedig a magló már 1086-tól, a hízó, göbe, emse 1211-tői,a koca 1367-től stb. adatolható. Am e nevek előfordulása az írásos dokumentumokban még korántsem jelentheti azt, hogy korábban eleink ne ismerték volna e fogalmakat. Köztudott ugyanis, hogy a magyarországi latin nyelvű írásbeliség is csak a 12-13. század fordulójától válik jelentősebbé. Ennek előtte a szóbeliség dominált. Ennyit a „nyelvtörténeti szempontból is abszurd" fejtegetéseimről. Amikor a Tuhutum név értelmezésébe fogtam, az alábbi jegyzettel vezettem be elképzelésem: „Melich János és Pais Dezső kétségtelenül helyes magyarázata mellett szabadjon itt egy másik megoldás lehetőségével próbálkoznom." Ezt Bollók nem veszi figyelembe, így aztán fejçmre olvassa, mintha nem ismerném, Pais eredményeit. Kioktat továbbá, hogy a törökben az ún. hatalakú képző, amelyre hivatkoztam „nem deverbalis, hanem denominális képző".8 4 Érdekes módon itt elfelejt utalni Pais eredményeire, aki a következőket írta: „Hogy a deverbalis és denominális képzők között éles, áthatolhatatlan határ lett volna a hajdani törökben, nem hihetjük, mint ahogy éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk a korai, de még a mostani finnugorságban is."8 5 De ha már Pais e nézetét nem ismerte, olvasta volna el figyelmesebben az általa is citált Gombocz Zoltán-cikket. Megtudhatta volna belőle, Gombocznak nem kis fáradságába került, hogy pl. Korsch nézetével szemben bizonyítsa, ez a képző nem minden esetben deverbalis, olykor lehet denominális is. Példatárában pedig találhatott volna nem egy olyan adatot, amikor ez a képző bizony igéből képez névszót. Nem véletlenül állapította meg tehát Gombocz: „ . . . képzőnk az ún. hatalakú képzők közé tartozik: -dam, -däm, -dym, -dim, -dum, -düm; kezdő mássalhangzója (előreható hasonulással) a tővéghez igazodik vö. osm. yastym. Egyaránt járul névszó- és igetövekhez, s.részint elvont főneveket, részint mellékneveket képez..." Ez utóbbira jastym, kündám, soldam mellékneveket hozza fel példának, és megemlíti az - Bollók által is citált, de elemezni elfelejtett - ildom szót is, amely szerinte a török jyl- (= siklik, csúszik) ige származéka, jelen-81 Bollók: i. m. 103. s2 Szamota: i. m. — Pedig, hogy volt a honfoglalók gazdaságában disznótartás, arra már rámutatott Moór Elemér (A magyar nép eredete. Népünk és Nyelvünk, 4 [1932]. 21.) és Bartha Antal is (A IX-X. századi magyar társadalom. Bp., 1968. 84-85.). 8 3 Pais Dezső: A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből. Bp. 1975. 88. 84 Bollók: i. m. 103. 8 5 Pais: A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből. 81.
