Századok – 1982

Közlemények - Szvák Gyula: IV. Iván alakja az orosz történetírásban 93/I

IV. IVÁN ALAKJA AZ OROSZ TÖRTÉNETÍRÁSBAN 101 történészeken kívül tehát bajosan írhatott volna valaki ekkor elítélően IV. Ivánról. Ők pedig egész tevékenységükkel garantálták ennek veszélytelenségét: kialakult hát egyfajta „munkamegosztás" az adott időszakban a történettudomány és a művészetek, publicisztika között, s a közvetlen társadalmi mondanivaló „bújtatása" utóbbiak hitbizománya lett — minél „nagykorúbb" lett a történettudomány, annál erősebben. A hivatalos történészeket a már említett M. Pogogyinon kívül N. Usztrjalov képviseli. „Orosz történelem" c. munkájának ismertetésére nincs is szükség, hiszen felfogása lényegében egyezik a karamzini elképzeléssel.3

9

Amiből az is nyilvánvalóvá válik, hogy kellő hangsúlyozással még a cár bírálata is egybevághatott a „hivatalos népiesség" doktrínájával: azt bizonyította ugyanis, hogy még a legvégletesebb tettek sem tántoríthatták el a „népet" az „egyeduralom" szolgálatától. A szlavofilok képviseletében először Ju. Szamarin nyilatkozik, 1844-es disszertációjában, IV. Ivánról. Vallástörténeti jellegű munkájában csak érintőlegesen foglalkozik a cár személyével, de már ezzel is megadja a szlavofilok abszolút morális megközelítésének alaphangját. A mélyen vallásos szerző a hit, a vallás oldala felől közelíti meg Ivánt, jellemzéséből így nem maradhatnak ki a morális bűnök. A kora fölé magasodó óriás portréjának felvillantásával azonban lényegében idealizálja a cár alakját, akinek bűnei a kor bűnei, erényei viszont sajátjai.4

0

Ez a gondolat folytatást kap még későbbi gondolkodóknál is. (Mint ahogy előzménye is van, pl. Belinszkijnél.) Komolyabb vállalkozás volt néhány évvel később egy másik szlavofil, I. Beljajev munkája. „A Moszkvai Állam lakói" c. műve „Szolgáló nemesek" c. fejezetében viszonylag részletesen foglalkozik IV. Ivánnal, s — amint az alcím mutatja — éppen a bojárokkal való kapcsolatának összefüggésében. Művének feltétlenül pozitívuma, hogy a cár és a bojárok közötti tragikus viszony kialakulására racionális magyarázatot keres. E fáradozás közepette építi fel a régi jogaikat visszaszerezni kívánó bojárok s az ez ellen küzdő cár teóriáját, amely Arcibasev és a korai Pogogyin ködös, lelki okokkal operáló magyarázataihoz képest komoly előrelépés. Beljajev azonban ezt a vonalat nem képes következetesen érvényesíteni, s gyakran egészen naiv fejtegetésekbe bonyolódik. Ilyen pl. annak megokolása, hogy miért tűrte a cár Szilveszterék uralmát, akik — minden pozitívumuk ellenére — szintén a bojárság régi helyzetének visszaállításán fáradoztak. A cár, úgymond, „nem akarta megbántani tanácsadóit ... és várta, hogy azok maguk ismerjék el, hogy ő képes az uralkodásra .. . "41 A racionális ok keresése egyébként Beljajevet — mint oly sok követőjét — elviszi a források tagadásáig, saját koncepciója forrásokra erőltetéséig, Iván kritikátlan dicsőítéséig. Szerinte a vérengzésekre vonatkozó források Iván „személyes ellenségeinek és szemérmetlen és buta ócsárlóinak művei".4

2

Az opricsnyinára pedig azért volt szükség, hogy Iván bebizonyítsa a régi druzsina jogainak elavultságát, másrészt elvonultan zavar-39

N. Usztrjalov: Russzkaja isztorija, 1.1—II.» izd. 5-oje, Szpb., 1855, 224, 227, 241. 40

Vö.: „Furcsán keveredett benne a kor hibáinak, bűneinek és romlottságának felismerése az akarat valaminő gyengeségével és állhatatlanságával. Ezért észbeli fennsőbbsége negatívan nyilvánult meg, rombolásban, a jelen gyűlöletében, vitriolos iróniában és értelmetlen, vak gonoszságban." (Ju. Szamarin: Szocsinyenyija, t. V., M., 1880, 205-206. 4|/. Beljajev: Zsityeli Moszkovszkovo Goszudarsztva, es. II.: Vremennyik Imper. Moszkv. obscsesztva isztorii i drevnosztyej Rosszijszkih, kn. 3., M., 1849, 37, 56. 4M. m:, 42.