Századok – 1982

Közlemények - Szvák Gyula: IV. Iván alakja az orosz történetírásban 93/I

IV. IVÁN ALAKJA AZ OROSZ TÖRTÉNETÍRÁSBAN 97 egyértelmű Ivánra nézve. Mielőtt azonban ebből a tényből messzemenő következtetést vonnánk le politikai meggyőződésére vonatkozóan, idézzünk egy kissé terjedelmes részt, amely a Néróval, Caligulával, XI. Lajossal (de nem úgy, mint pl. Boltyinnál) összehasonlított „vérszopó" Ivánt közvetlenül megelőzi, illetve követi: „A sors egyéb súlyos leckéi között, a részfejedelemségek rendszerének csapásain, a mongolok igáján túl, Oroszországnak el kellett viselnie az egyeduralkodó-kínzó szigorát is: de kiállta azt az egyeduralom iránti szeretettel, mert hitte, hogy Isten küldi a pestist is, a földrengést is, és a zsarnokokat is; nem törte szét Joann kezében a vasjogart, és 24 évig tűrte a pusztítót, s csak imával és türelemmel fegyverkezett fel, hogy jobb időkben legyen Nagy Péterje, II. Katalinja. (A történelem nem szereti az élőket megnevezni./'1* (Kiemelés tőlem — Sz. Gy.) Karamzinra tehát mindent rá lehet fogni, csak azt nem, hogy az abszolút cári hatalom ellensége és progresszív gondolkodó. A IX. kötet mégis a dekabristák és a haladó Oroszország kedvelt olvasmánya lett a megjelenése utáni időben. Mindez természetesen a szerző szándékai ellenére történt, aki éppen az egyeduralmat kívánta történelmi érvekkel „megtámogatni" és a „végletességektől" megóvni. Az iváni „abszolutizmus" ugyanis a társadalom egyetlen rétege számára sem volt jó — a rendszer leghűségesebb kiszolgálóit ugyanúgy elérhette — és elérte — a cári „igazságszolgáltatás" keze, mint az „ellenzéket". Példabeszédével éppen azt szeretné sugallni Karamzin a cárnak, hogy az ilyen eszközöktől óvakodjon. Ez a törekvés egyben magyarázatot is ad arra, hogy miért tartja olyan tiszteletben Kurbszkijt, ugyanis 250 év múltán ugyanazt kívánja elérni, mint emigrálni kényszerült elődje: a „súgás", a tanácsadás jogát és az egzisztenciális sérthetetlenség garanciáját. Van tehát közvetlen politikai mondanivalója Karamzin Iván-felfogásának, ám sokkal bonyolultabban jelentkezik, mint azt várhatnánk. Azt mindenesetre egyértelművé teszi, hogy a későbbiekben sem vonhatjuk meg az orosz-szovjet historiográfiában az „Ivánbarátok — reakciósak, Iván-ellenségek — haladók" párhuzamot. És még valami. Már Karamzin esetében is nyilvánvaló — s ez a későbbiekben, a történettudomány, mint tudomány fejlődésével még fokozottabban ervenyesui majd—, nu gy pusztai! politikai motivációkból nem lehet levezetni az Iván-probléma megoldási kísérleteit. Nagy hatással van ugyanis rá a tudomány önfejlődése, a történeti koncepció és a források által determinált történetírói hagyomány is. Már Karamzin is a forrásokból kiindulva alkotja meg konstrukcióját, s már rá is erősen hat a történetírói hagyomány - olyannyira, hogy az 1617-es Kronográf, a Piszkarevszkij letopiszec és Scserbatov müve ismeretében nem is tűnik túlságosan eredetinek. Mai szemmel nézve joggal tartjuk Karamzin „Oroszország történetét" elavultnak, történetszemléletét idealistának, morális nézőpontját naivnak, képszerű stílusát tudománytalannak. Igaz az is, hogy pszichologizálása miatt alig valamit tudott megokolni az objektív történelmi események közül. Azt azonban meg kell mondanunk, hogy Karamzin nagy műve megalkotásakor kritikátlan forráskezelése ellenére mint történész járt el — s a rendelkezésére álló valamennyi — néhol ma már ismeretlen — forrást felvonultatta. "I. m., 273. 7 Századok 1982/1