Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 289 „kondicionárius" állapotban tartott uradalmi népesség zöme mellett a világi birtokosokéhoz hasonló „szabad jobbágyai", éspedig nem is jelentéktelen arányban, mert az uradalmi népesség (az 1211-i állapot szerint 590 háznép) kereken vagy 20 százalékát alkották, minden ötödik alattvaló a szó későközépkori értelmében jobbágyparaszttá lett. Minden további nélkül világos, hogy ez a markáns osztályszelekció a hagyományos birtokszervezetek egyik felében, s ilyen számottevő arányban (ha bizonyára nem is ment másutt mintegy rendeletre) visszahatott 1270 táján a szóhasználat legalitására, hogy a földesúr alattvalója általában jobbágy, azaz ,jobbágyi szabadsággal" él. A hatás annál erősebb volt, mert a hagyományos szervezetek másik felében is megindult az analóg folyamat. Amikor IV. Béla eladományozta az egész — Sopron megye földrajzi keretei közé eső — locsmándi várispánságot (1263), eladományozta egyszersmind nemcsak a hagyományos várnépi paraszti elemeket (castrenses) az új földesúrnak teljesítendő régi szolgálati feltételekkel, hanem ama várjobbágyok földjeit is, akiket a múltban a várnépből emeltek ki és soroltak át e rétegbe és nevük „keltjobbágyfiú" (kelthiobagfyu) volt. Csupán a „nemes várjobbágyok" (nobiles iobagiones castri) földje és személye képezett kivételt. Ők szabad birtokosokként megtartották korábbi kondicionális szolgálati birtokaikat, és néhány évtizeden belül Sopron megye nemeseinek testületében volt a helyük. A többséget képező „keltjobbágyfiúk" az adománylevél szerint választhattak: vagy szabad emberekként eltávoznak, átadva földjüket a föld urának (relictis terris suis. . . domino terre), vagy pedig a hagyományos, eddig a királyt illető „szabadsággal és szolgálattal" (eadem libertate et servitio) az új földesúr alattvalói lesznek. Ennyi a rendelkezés. Az első esetben a „keltjobbágyfiú" földjét vesztve kopogtathatott egy másik földesúrnál, ahol „szabad jobbágyként" — parasztként — felvállalt egy telket, tartozékaival és terheivel, a második esetben besorolódott a földesúr többi „szabad jobbágya" — parasztja — közé. Az eredmény és hatás lényegileg ugyanaz, mint Tihanyban, egyetlen lényeges többlettel: ez a paraszti társadalmat újonnan bővítő elem magával vitte pozitív jogként, miként a hospes vagy a régi keletű „örök szabadságú" jobbágy (de nem az egykori egyházi jobbágy) a személyi szabadság korabeli legfőbb értékmérőjét: a szabad költözés jogát. Téves fogalomalkotás e váijobbágyi és egyházi jobbágyi elem betagolódását a paraszti társadalomba valami „deklasszálódásnak" nevezni, mint újabban gyakran szokás, mert maga a szó feltételez valamit, ami nem létezett: egy korábbi jobbágyi „osztályt". Valójában arról van szó, hogy egy archaikus „kondicionális rend" (conditionis ordo) hullott szét, és ezáltal is markánsabbá vált már csakugyan két társadalmi osztály, a nemesség és a jobbágyparasztság szétválása. Az a képzet is téves, hogy a jobbágy név valamiképpen „lesüllyedt" egy magasabb — katonai — szférából a paraszti szférába. A kikristályosító mag ugyanis a 12. század óta létező „szabad jobbágy" (liber iobagio) státusa volt, mely eleve paraszti, nem katonai-„tiszti" minőséget képezett, s melyhez az artikulált pozitív jogok modelljét a szabad vendégtelepes (hospes) státusa adta, a tömegeket pedig a vázolt gazdasági-társadalmi fejlődés sodorta mind „felülről", mind „alulról". A vár- és egyházi jobbágyok neve nem „lesüllyedt" tehát e kiszélesedő paraszti szférába, hanem mintegy hozzáidomult a paraszti társadalomban már jó ideje létező jobbágy név tartalmához, amin aztán alakított is természetesen, minthogy sok tényező alakította tovább. Társadalmi értelemben persze sok egykori, ordo-szerinti „jobbágy" számára süllyedést jelentett e betagolódás, de korántsem olyan kizárólagos vagy domináns jelleggel, mint általában szuggerálni szokás. Az ismert hagyományos szolgáltatások és szolgála-