Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
290 SZŰCS JENŐ tok, főként robotteher alapján eme archaikus státusú „lovas jobbágyok" jelentékeny hányada, bizonyosan többsége, ténylegesen paraszti szinten élt már 1250 előtt is. Másfelől viszont egyértelmű és nagy emelkedést jelentett az új integráció minden egykori szolga és szolgai jellegű személy (servilis persona), akár „kondicionárius", akár „szabados" számára: a „szolgai jellegű kondíció" (servilis conditio) „bilincseiből" való végleges kiszabadulást -olykor persze nem sokkal vagy minőségileg jobb, olykor viszont sokkal kedvezőbb gazdasági feltételek mellett. Ε téren az erők játéka már sokkal több variánst produkált. * A Jobbágyi szabadság" tartalma tehát, mely már 1247 táján, mint az endrédi udvarnokoknál láttuk, hatással volt az alsóbbrendű parasztnépre, 1270 táján — rendkívül viharosan — kiterjedt nagy tömegekre, immár az egyházi birtokszférára is. A nyitrai püspökség Vág melletti Apka falvában például már csak 20 főnyi szántó szolgát (aratores) állítottak szembe a falu egységesen jobbágynak nevezett többi 40 háznépével avagy telkével (iobagionibus XL mansionibus 1271). A margitszigeti apácák valamennyi oszlári (Pest m.) alattvalóját is minden további nélkül jobbágyoknak titulálták már (iobagiones dominarum 1274). Az ilyen esetekben mégis némi óvatosságra van szükség, mert a terminológiát befolyásolja az oklevél fogalmazója is — történetesen ezúttal a királyi kancellária vagy a váci káptalan. Mert azért az egyháziak váltig ragaszkodtak hózzá még egy ideig, hogy immár az új , jobbágyparaszt" értelemben kiszélesedő jobbágyi alattvalóik mellett minél több „népet", amennyit csak lehetséges, megtartsanak a „kondicionárius" állapotban. Amikor egy veszprémi tanúállításnál (1271) a püspök összefoglalóan utalt saját joghatóságú helybeli „népeire", akikből a tanúk rekrutálódtak, így fogalmazott: „mind nemesek (nobiles), mind jobbágyaink (nostri iobagiones) és kondicionális népeink" (conditionales populi) köréből álltak elő a tanúk. Az összefüggésből egyértelmű, hogy jobbágyokról itt már az új, paraszti tartalommal van szó, hiszen a régi értelmű Jobbágyok" archaikus rendjének kiszelektálódott része már „nemesnek" számított; alul azonban ott húzódik meg még a régi struktúra maradványa. De van az esetnek egy másik fontos vetülete is. Ugyanannak a teleknek és tartozékainak eladása ügyében állítottak újra tanúkat, amiről az előző fejezetben volt szó (1237). Csakhogy akkor egyházi alattvalók még egyáltalán nem jöttek szóba tanúkként, hanem Veszprém „szabad kondíciójú" lakosain kívül kizárólag királyi, királynéi és hercegi kondicionáriusok. Most viszont „különféle szabadságú és földesuraság alá tartozó embereken" kívül már egyházi alattvalók is tanúképesnek számítottak. Még kondicionáriusok is, mely réteg fenntartásához a püspök ragaszkodott. Olykor szemmel látható tudatos disztinkciók juttatják még kifejezésre a különbséget az egyházi és a világi birtokstruktúra közt, mint egy hatalmaskodási esetben, amikor is az erdélyi püspök tusnádi parasztjaival hurcoltatta a maga birtokára egy szomszédos világi úr, File bán fia István ispán parasztjait. Az oklevél úgy fogalmaz, hogy a püspök „népei" (populi) támadták meg a világi birtokos összes ,jobbágyát" (omnes iobagiones suos), szám szerint harminc háznépet (1281). Az egyházjogászok tudták a dolgukat. A valóságban persze sok oklevélben, kivált királyiakban már 1280 táján egyházi birtok vonatkozásában is a „népek avagy jobbágyok" (populi seu iobagiones) terminológiai kompromisszum érvényesül. Ám az új, az 1280-as évtized is meghozta a maga árnyalati szemléleti-terminológiai változását, ami éppen az egyházi bírói immunitást biztosító oklevelek formulájáról
