Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Pritz Pál: Magyarország külpolitikája a formálódó Berlin-Róma tengely árnyékában 924/V

MAGYARORSZÁG KÜLPOLITIKÁJA AZ 1930-as ÉVEK KÖZEPÉN 935 érintkezésbe ne lépett volna". (Kiemelés - P. P.) A konzultációs kötelezettségnek a dunai kérdésre történt konkretizálása a magyar fél javaslatára történt: ily módon is rögzíteni kívánta azokat a hűségnyilatkozatokat, amelyeket az osztrák politikusok számos alkalommal — legújabban éppen a római hármas csúcstalálkozón — megtettek, és amelyeknek mindig az volt a lényegük, hogy a kisantanttal semmiféle magyarellenes kombinációba nem mennek bele. Jóllehet Budapest — már előzetesen — Berlinnek világosan és őszintén tudtára adta, hogy a Rómában aláírandó új szöveg éle a csehszlovák és hasonló Dunamedencei tervek ellen irány ózta tik, ott mégis gyanakvást váltott ki a konzultációs kötelezettség ily módon történt újrafogalmazása. Nyilván expanzív törekvéseik esetleges akadályaként latolgatták. A III. számú kiegészítő jegyzőkönyv arról szólt, hogy az „állandó kölcsönös konzultatív szerv a három aláíró állam külügyminisztereiből fog állani... időszakonként és olyankor fog ülésezni, amikor azt a három kormány kívánatosnak tartja". Ε szöveg minden elemzés nélkül is jól mutatja az 1932 decemberében elhatározott kisantant állandó tanácsához való hasonlóságot. Kemény vitákra került sor ellenben a bizalmasnak szánt — összesen három — pont tárgyában, önmagában már az a magyar szándék, hogy nem publikálandó megállapodást is aláírjanak, okot adott az összecsapásra. Schuschnigg hosszasan fejtegette, hogy „titkos egyezmények megkötésétől Ausztria eddig következetesen tartózkodott, és ezt a praxist nem óhajtaná megváltoztatni a jelen esetben sem, annyival is kevésbé, mert a külfölddel szemben ezt az elvet nyomatékosan kiemelte". A bizalmas rész első és második pontja azt a célt szolgálta volna, hogy Ausztriának a német—olasz szférából való esetleges kiszakadási törekvése elé újabb gátat emeljenek. Ezért az osztrák kancellár e pontokat „egészen feleslegesnek" mondotta, azokban a hazájával szembeni „magyar bizalmatlanság kifejezését" látta. „Meglehetősen ingerült hangon kifejtette, hogy ezen két pontban lefektetett elvekhez az osztrák kormány a jövőben is ragaszkodni fog, de azoknak egy hivatalos okmányba való külön kiemelését teljesen feleslegesnek tartja." Ε vita a tanácskozásnak a második napján robbant ki. Ám a bizalmas rész harmadik pontjával szemben — amely, mint említettük, a németeknek és lengyeleknek a meghívásáról szólt — az osztrák külügyminiszter már az első napon bejelentette fenntartását. Ellenben konstruktívnak akart mutatkozni, és ezért kijelentette, hogy számukra e pont elfogadhatóbb lenne, „ha abban Németország és Lengyelország mellett Jugoszláviáról is említés tétetnék, és felvétetnék egy Ausztria függetlenségére és integritására vonatkozó passzus". A rendelkezésre álló források nem nyújtanak támpontot arra vonatkozólag, hogy a délszláv állam meghívásának eszméjéhez a magyar politikusok miképpen is viszonyultak. De megengedhetőnek véljük annak feltételezését, hogy ekkor már nem zárkóztak el attól, hogy a kisantantnak ezen tagja — amellyel a kiegyezést még leginkább el tudták képzelni — a tervezett blokkba bevonassák. Arra azonban, hogy Ausztria függetlenségére és integritására vonatkozó szakaszt illesszenek az okmányba — bár erről a vonatkozó magyar forrás nem tesz említést — bizonyos, hogy a magyar politikusok nem voltak hajlandóak. A két évvel korábbihoz viszonyítottan a nagy változás abban volt, hogy míg 1934-ben a kérdésre vonatkozó merev magyar ellenkezést az olaszok és az osztrákok együttesen iparkodtak megpuhítani, addig a magyarok most már Mussolini — lehet, hogy csupán hallgatólagos — támogatását élvezhették. A vita még harmadnap - azaz március 23-án - is folytatódott, és mivel nem tudtak a nem publikálandó résznek olyan tartalmat adni, amelyben meg-